Banánköztársaság
„És akkor bejelentették, hogy csütörtöktől nincs Kurír” – Szűcs Gábor főszerkesztő beszélt a legendás lapról
Húsz évvel megszűnése után digitalizálásra került a Kurír nyolc és fél évfolyama, és ezáltal mindenki számára hozzáférhetőek lesznek e fontos kordokumentumok. Ez alkalomból beszélgettünk Szücs Gáborral, az egykori alapító-főszerkesztővel.
A Gutenberg-galaxisból az informatika világába
– Hogyan született a Kurír ötlete és miként indult el?
– Van a szakmában egy mondás, mely szerint a legjobb ihlet a lapzárta, de ugyanilyen a munkanélküliség. A 80-as évek második felének legnagyobb színes hetilapjánál, a Képes 7-nél voltam főszerkesztő-helyettes, de alig egy év után a főszerkesztőt kirúgták, én felmondtam, másokat szintén elküldtek. Ott maradtunk néhányan állás nélkül, ugyanakkor már elkezdett dübörögni a változás. Úgy éreztem, hogy a kikötőből, ahol állunk, elindulnak majd hajók, és ha most nem kapaszkodunk fel, itt hagynak bennünket. Négyen, Pethes Sándor, Szakonyi Péter, Nagy Zsuzsa – aki később a titkárnőm lett – és én elkezdtünk gondolkodni, kapcsolatokat keresni. Aztán 1990. január első napjaiban Sanyi hozott egy HVG-t, amiben benne voltak az előző év legjobban teljesítő cégei. Így jutottunk el a Dicső Gábor vezette Kontraxhoz, a mi kettős laptervünkkel. Miért pont hozzá? Tudomásomra jutott, hogy megvette a Körúton a Bányász mozit – itt tartotta nem sokkal később a III/3-as ügyosztályt leleplező sajtótájékoztatóját Végvári József állambiztonsági őrnagy – és úgy gondoltam: ha egy mozi beleférhet a cég tevékenységébe, akkor egy lap is. Márciusban aláírtunk néhány szerződést, és július 2-án megjelent a Kurír reggel és este, piros, illetve kék fejléccel.
– Azért ez nem volt ilyen egyszerű – technikailag sem.
– Az országban elsőként indultunk vegytiszta számítógépes nyomdatechnikával, de kezdetben szinte senki nem értett hozzá, hiszen mind a Gutenberg-galaxisból érkeztünk. A betanulási időszak után csináltunk egy próbaszámot. Én voltam az ügyeletes szerkesztője. Elkezdtük hétfőn, és péntekig egy fél napilapot tudtunk gyártani. A következő héten főszerkesztő-helyettesünk, Müller Tibor fogott bele, neki már valamivel jobban sikerült. Ekkor az egyik altulajdonos, a Szikra Lapnyomda küldöttsége meglátogatott minket a Hajós utcai alagsorban. Ők egy másik világot képviseltek. Meglátták a körülményeket, a 18-20 éves kávézó, dohányzó gyerekeket a gépek előtt, és írtak egy jelentést a Kontraxnak, hogy „kanalizáció alatti színvonalat” tapasztaltak és nem javasolták az indulást. Kétségtelen, hogy a szerkesztőség tetején ment a ház szennyvíz-elvezetője, de ezt ők inkább jelképesen értették. Akkor behívatott Dicső Gábor, hogy mi legyen? Elmondtam, hogy a társaságban óriási a feszültség, már-már verekednek, és azt javasoltam: tegyünk úgy, mint a szovjet hadsereg, amely Moszkváig hátrált, aztán egyszer csak megálltak, majd egy hatalmas hurrával nekirontottak az ellenségnek. Végül a „nagy hurrá” sikerült, soha nem fordult elő, hogy ne tudtunk volna megjelenni…
Az intelligens bulvárlap
– A Kurír egyedülálló módon több mint három évig naponta kétszer jelent meg, miközben felelevenítette a 20. század első felének igényes bulvársajtóját..
– Mi „intelligens bulvárlapnak” neveztük magukat. Az volt a „találmányunk”, hogy mind a bulvártól, mind pedig a komoly politikai napilaptól átvettük a jó tulajdonságokat.
– A hagyományos bulvárnak például tilos politikával foglalkozni – mi politizáltunk, de „bulvárosan”, remek szerzők írtak parlamenti tudósításokat, jegyzeteket. Például Szántó Péter Parlamenti vigasságok című rovatában frenetikus stílusban, hihetetlen szófordulatokkal, kijelentő módban baltázta le közéletünk felkent papjait, a parlamenti pártok vezetőit. De aki tartósan nálunk volt, előbb-utóbb átvette ezt a „gonzós” hangnemet. Ez ugyanúgy része volt a mi újságírásunknak, mint az érzelem és nem utolsósorban a humor. Átvettük a bulváros tördelést, a nagy címekkel, nagy képekkel, de nem mentünk le kutyába, nem foglalkoztunk jelentéktelen celebekkel. Igaz, akkor a tv-ben sem ment még ez az ordenáré stílus. És a Kurírban nem volt szabad hazudni! Mindig ügyeltünk arra, hogy egy-egy hír hitelességét ellenőrizzük. Így aztán az is tudta olvasni a Kurírt, aki komoly hírekre vágyott, és az is, aki a bulvárt szerette. Valószínűleg ez a kísérlet megismételhetetlen, mert aki manapság bulvárt akar csinálni, annak a pokol legmélyebb bugyrába kell lemennie.
Gyere, csináljunk valami újat!
– Ennyi igazi „írástudó” azóta sem jött össze egy szerkesztőségben, mint a Kurírban.
– Bár a rendszerváltás évében minden recsegett-ropogott, a mi szakmánkban sokan voltak, akik nem akartak mozdulni. Nehéz volt meggyőzni egy népszabadságost, egy magyarnemzetest, hogy „gyere, csinálunk valami újat”. Hogy kicsit viccesre vegyem a történetet: én május 1-én születtem, és aznap Dicső Gábor odaadta nekem levetett fehér Mercedesét. Addig egy 30 éves „taxi-Zsigulim” volt. Miután tettem egy kört a Blaha Lujza téri sajtóház, majd a Lapkiadó körül, elterjedt, hogy „a Szűcsnek Mercedese van, akkor tényleg lesz valami”, és többen, akik addig húzódoztak, igent mondtak. De viccen kívül: remek emberállomány gyűlt össze. Jött egy jó ember, és rögtön szólt egy másiknak. Így került hozzánk Szilágyi János, Nógrádi Gábor, Szále László, Aczél Endre. Voltak, akik egész csapatukat hozták, mint Frank Iván. Én hívtam a laphoz Kardos G. Györgyöt. Egy kicsit talán részem van abban, hogy újra írni kezdett. És ő azért jött hozzánk, mert édesapja, Kardos István egykor az Esti Kurírnál a Függöny mögött című színházi rovatot vezette. És ott voltak a humor bajnokai: Föld S. Péter és Krenner István, szatirikus mellékletünk, az Elefánt pillérei, de Hetesi Péter Pál riportjaiban, Szele Tamás jegyzeteiben, Csurka Gergő sporttudósításaiban is záporoztak a poénok. És segítette a kreativitást, hogy gyakorlatilag bárki írhatott bármelyik rovatba, ha volt egy jó ötlete, és nem voltak műfaji korlátok sem. És akkor még nem szóltunk a remek fotós gárdáról…
– Néhány hónappal az indulás után máris jött egy nagy dobás: az 1990. októberi taxisblokád.
– Úgy gondolom, jó helyen álltunk… Megjegyzem, a taxisblokád ügyében összekülönböztünk Aczél Bandival, aki elítélte ezt az akciót. Mai szemmel nézve azt mondom, hogy neki volt igaza. De abban a közhangulatban egy „néplap”, a „kisemberek lapja”, a hatalom minden lépésével szembeszegülő és azt ellenőrizni kívánó lap nem tehetett mást, mint hogy a taxisok mellé áll. De ezzel nagy sikert arattunk, nemcsak a taxistársadalom, de a közönség is zászlajára tűzte a Kurírt.
A „Hordót a szónoknak/Hordót a zsidónak” ügy
– Voltak más emlékezetes témák is.
– Még ugyancsak 1990 őszén robbant ki a „Hordót a szónoknak/Hordót a zsidónak” ügy. Egy néző küldte meg nekünk a hangfelvételt, amit a tv parlamenti közvetítéséről készített. Tölgyessy Péter beszélt, amikor valaki közbekiabált, de a tv-kamera nem mutatta az illetőt. Mi úgy hallottuk, hogy ez hangzik el: „Hordót a zsidónak” és ebből a Kurír elég nagy cirkuszt csinált. Hozzátenném, hogy az akkori házelnök, Szabad György is így hallotta – pedig ő nem igazán szeretett bennünket – és vizsgálatot rendelt el az ügyben. A történet vége, hogy az ügyészség megvizsgálta, nyelvészeti szakértők és hangmagasság-mérő eszközök bevonásával, majd közölték, hogy ők „Hordót a szónoknak”-ot hallanak. Mi nem hittünk ennek, én kimentem Bécsbe a hangkazettával, és egy stúdióban próbáltuk a dolgot tisztázni. Valószínűleg tényleg „Hordót a szónoknak” hangzott el. A dolog lényege, hogy már akkor belefért a légkörbe ez a mondat… Jött az MDF ifjúsági tagozata tüntetni a székházunk elé, rendőrkordon biztosított minket… Sokat nyertünk az üggyel, de valamennyit biztosan vesztettünk is.
– A Kurírnak különben fennállása alatt legalább 200 sajtópere volt – 98 %-os sikerrel…
– Amikor Antall József meghalt, némi tűnődésben voltunk, hiszen éveken át az MDF-kormány ellen vívtuk a magunk harcát. Meruk Jóskának volt az ötlete, hogy ne legyen más a címlapon, csak egy hatalmas Antall-portré. Ezzel megint sajtótörténelmet írtunk, mert egy politikai ellenzéki napilap jelent meg így. Később láttam MDF-híveknél ezt a fotót bekeretezve, szinte oltárképként…
– A lap megszűnését is egy politikai botrány előzte meg.
– 1998. szeptemberét írtunk. Erősen a levegőben lógott, hogy Pintér Sándort, aki akkor is belügyminiszter volt, meneszti a kormány, miután meggyanúsították a „bombagyáros” Dietmar Clodóval. Ez az ügy azóta sem tisztázódott egyértelműen. Mi úgy tudtuk, hogy a hír igaz, egy kolléganőnk személyes ismerősére hivatkozott, de vártunk a kiadásával. Éppen a Médiahajó rendezvényén voltam, amikor felhívott az ügyeletes szerkesztő: az MTI kiadta, hogy „a legmagasabb rangú rendőr találkozott…”. Ha az MTI kiadta, mondtam, akkor mehet. Másnap megjelent a nagy cikk, első oldalon természetesen. Aztán úgy tűnt, vagy visszavonták a hírt, vagy a többi lap megijedt, mert végül csak nálunk jelent meg. Persze kitört a botrány. Eljött szeptember 30, szerdai nap volt, készültünk a másnapi számra. Felhívott az immár államosított Postabank igazgatóhelyettes-asszonya (a lap 1992-tól a Postabank média-portfóliójához tartozott), hogy kijön hozzánk. Amikor megérkezett, kérte, hogy hívjam össze a szerkesztőséget. Én, naiv, még mindig nem sejtettem, hogy mi lesz. Pedig rájöhettem volna, mert az egész sajtó, tv ott tolongott a Visegrádi utcában – valahogy a dolog minket megkerülve kiszivárgott. És akkor bejelentették, hogy csütörtöktől nincs Kurír… (A lap „súlyos veszteségeire” hivatkoztak…)
– Megszűnésünk üzenet volt az egész magyar sajtónak.
– Ami különösen fájt, hogy egy kezemen meg tudom számolni azokat a kollégákat, akik egy cikkel, egy levéllel, egy „részvétnyilvánítással” mellénk álltak. A többség tán még örült is, hogy „egy ellenféllel kevesebb…”
A rendszerváltás előtt világosak voltak a korlátok
– A rendszerváltás után sokan ringattuk magunkat abban az illúzióban, hogy eljött a sajtószabadság kora…
– 1990-91-ben valósággal lubickoltunk, mi újságírók, mérhetetlenül jól éreztük magunkat. Bár hozzá kell tennem, hogy a 80-as évek vége felé a kádári sajtóirányítás már jócskán felpuhult, működött a szocialista rendszerre jellemző „rendetlenség”, egyes lapoknál, például a Magyar Nemzetnél, valóságos újságíró-fejedelmek nőttek ki. Kádárnak volt néhány „rögeszméje”, amihez nem lehetett nyúlni: a szovjet csapatok kivonulása, az erdélyi magyarság, a vallási kérdések. A többi témában ment a „húzd meg, ereszd meg”, érdemes volt figyelni például, hogy mikor beszélnek „belső ellenségről” vagy „belső ellenzékről.”.
– Bizonyos fokig jobb volt, mint ma, világosak voltak a korlátok.
– A Képes 7-ből például az addigi színes hetilapoktól eltérő hírmagazint csináltunk, ez az én ötletem volt. Korábban a 12 hónap 52 lapszámának a címlapját előre meg lehetett tervezni: április 4, május 1, november 7, karácsony, aratnak a földeken, befagyott a Balaton, Nőnap, Anyák Napja… Mi szakítottunk ezzel a hagyománnyal, álltam is többször a „szőnyeg szélén” a párt agitációs és propaganda-osztálya (APO) vezetője, Lakatos Ernő előtt. Egyszer bementünk Árkus Józseffel, a Ludas Matyi főszerkesztőjével hozzá reggel 8 óra 5-kor, és ő 8.55-ig ordított. Árkus, aki jóban volt vele, megkérdezte tőle: „Ernő, mondd már meg, hogy piros lap, vagy sárga lap”. Mire Lakatos így üvöltött: „Sárga, sárga, de utoljára” – majd elrohant az „Öreghez”… Neki ez volt a dolga, de meg is védett bennünket. Amikor elküldtek a Képes 7-től, egy évig kaptam a fizetésemet, de szó nem volt arról, hogy el akarnak pusztítani, vagy el kell takarodnom az országból. Amikor a Kurírnak vége lett, olyan fenyegetéseket kaptam, hogy a barátaim elkezdtek nekem gyűjteni, hogy elmenekülhessünk… Tehát abban az időszakban sokkal biztosabban tudhattuk, hogy mit szabad és mit nem, és eldönthettük, hogy el tudjuk-e képzelni magunkat ebben a keretben vagy nem. Ma, amint valaki tulajdonosi helyzetbe kerül, azonnal jönnek az ő érdekei, a köreinek érdekei, hozzáigazítva a politikához…
Most már akit érdekel, láthatja, milyen is volt a Kurír
– És húsz évvel később megtörtént a Kurír teljes anyagának digitalizálása. Talán véget lehet így vetni a lap jelentőségét elhallgató törekvéseknek.
– Az Arcanum, a legnagyobb hazai digitális tartalomszolgáltató, vállalta ezt a feladatot. Ők végezték el a Népszava 70 évének digitalizálását oly módon, hogy a tartalma kereshető legyen, szóra, címre, névre, bármire. Ugyanezt megcsinálták a Szabad Földdel és számos más lappal. Így ismerkedtem meg velük, és szóba került, hogy égen-földön nem találják a Kurírt. Szerencsére én a lap bezárásakor magamhoz vettem a 8 és fél év bekötött példányait, csináltattam hozzá egy külön könyvespolcot, de beláttam: nem szabad magamnak megtartanom, és odaadtam nekik feldolgozásra. Az Arcanumnál megértették az idők szavát, mert szép dolog őrizni nyomtatott lapokat, de a papírnak van egy korlátozott élettartama. Munkájukon fellelkesülve belenéztem az 1920-as évek Esti Kurírjába, a Függöny mögött rovatba és rájöttem, hogy Kardos István ugyanolyan elbűvölően írt, mint a fia…
(Vendégszerző: Göbölyös N. László
Forrás: Szeretlek Magyarország
Szerző
Friss
- Szanyi Tibor: kracsun = karácsony? – Úgy látszik, a jó hírek csak nem akarnak Orbánhoz kötődni
- Készülj a karácsonyra – 5 jótanács: így díszítsd az otthonod
- Orbán Viktor szerint “Brüsszel” Magdeburgot akar csinálni Magyarországból
- Időjárás, ma havazik, de mi lesz karácsonykor?
- Vasárnapi horoszkóp két nappal karácsony előtt
- Jobb félni? – Nemcsak rendőrök, de civilruhások is figyelnek
- Szoboszlai megy a Real Madridba?
- 10 000 ember az ünnepi asztalnál – idén is lesz krisnás Karácsonyi Szeretetlakoma a Népligetben
- Mit keresett Magyar Péter Lévai Anikó ölében? – Megoszlanak a vélemények az Orbán családban…
- Meddig még a pitlákság útján? -érdeklődött egy kommentelő, amikor kiderült, hogy lenyúlta a kormány a gyermekotthonból a tegnap átadott TISZA-ajándékokat