Gábor György: …lopás közben nincs divatban a goromba beszéd, a közpénzek lenyúlása közben szigorúan Arany János nyelvén szólva szólanak

Pintér Sándor azt mondja, hogy miután akad az ő családjában is pedagógus és akad tanuló, „valami elképzelésem van az oktatásról.” Speciel én bútorok között élek, a családom többi tagja is, még sincs „valami elképzelésem” az asztalos munkáról. Van számítógépem, a családban mindenütt akad, de nincs „valami elképzelésem” a programozásról. Sok hegedűversenyt és hegedűszonátát hallgatok, a család többi tagja is szereti a zenét, még sincs „valami elképzelésem” a vonótechnikáról.

A miniszternek azonban „van valami elképzelése” saját szakterületéről!

A bütykölgető, barkácsoló ember véli úgy (mert írva vagyon, hogy „a szakértelem olcsó, bolsevista trükk”), hogy ha „van valami elképzelése”, az már untig elegendő. Pedig nem! A területéért felelős miniszternek, vagyis a legelső szolgának (a Mandiner kommentelői kedvéért, vesd össze latinul minister) ne „valami elképzelése” legyen, hanem hazai és nemzetközi tapasztalatokkal és elméleti ismeretekkel alátámasztott komoly víziója, máskülönben csak rombolás és kártékony buherálás az, amit tesz. Pontosan úgy, ahogy az Pintér esetében is érzékelhető!

Aztán a rendőr a rendről kezd beszélni, ezt a szót végre érti,

bizsergető szó ez számára, afrodiziákum, ettől jön igazán tűzbe, s máris otthonosan érzi magát. Pedig, ha volna benne értelem és tudás, akkor felfogná, hogy nem egy absztrakt rendhez kell igazítani az élet legkülönfélébb dolgait és területeit, ahogy tették és teszik ezt egyszeri, kétkezi diktátorok és Pintér számára is jól ismert diktatúrák: ha a működésképtelent és az embertelent a rendnek képzelt szögesdrótokkal vesszük körbe, akkor is az marad, ami, azaz működésképtelen és embertelen, legfeljebb még elviselhetetlenebb formát öltve.

Valójában a rend a jó és hasznos struktúrák létezési módja, működési feltétele, immanens velejárója. A vacakságot, a bóvlit, a működésképtelenséget nem lehet rendbe szedni: lehet persze hadonászni gumibottal, ahogy tette ezt maga Pintér és tették kollégái már a rendszerváltás előtt, rend helyett valójában egyre nagyobb és elviselhetetlenebb káoszt okozva, miközben a maguk korlátolt eszközeivel felsőbb parancsra igyekeztek konzerválni a létező legnagyobb rendetlenséget. Ez volt a testvéri szovjetekkel és a hazai belügyi erőkkel fenntartott pártállam, ha tetszik még emlékezni, Pintér elvtárs.

Aztán a tüntető diákokról mutogat képeket, demonstrálva a kulturálatlan viselkedés elrettentő példázatait,

majd mintha csak kibiztosítaná a revolverét, fenyegetően hozzáteszi:

„Ezek az önök diákjai.”

Ijesztően aljas, az összes hazai tanárt megalázni és megszégyeníteni szándékozó beszéd (hangsúlyozom: az összes hazai tanárt!), de tételezzük fel, hogy a diákok életét, s velük a társadalom jövőjét cinikusan elszórakozó, a tanárok munkáját ellehetetlenítő és a hangjukat mindannyiunkért felemelő pedagógusokat kirugdaló Pintérnek és politikus társainak valóban nincs ínyére a csúnya beszéd, elvégre ők más, sokkal fennköltebb stílhez vannak szokva.

Az ő kényes, légies, törékeny és szubtilis köreikben ugyanis lopás közben nincs divatban a goromba beszéd, semmi trágárkodás, amikor épp az országot fosztogatják, a közpénzek lenyúlása közben szigorúan Arany János nyelvén szólva szólanak, s amikor Tiborcz hátizsákjából kikandikál az ezüst gyertyatartó, vagy Mészáros zsebében megcsörren az ezüst eszcájg, kivétel nélkül mindig Cicero és Quintillianus retorikai szabályai szerint fűzik egyik mondatukat a másikba.

A kirúgásokról Pintér lapidáris stílusban csak ennyit mond: „nem tehettem mást.”

A parancsra tettem hamisítatlan logikája! Én pedig nem tehetek mást, csak emlékeztetem tanár kollégáimat arra, hogy a polgári engedetlenség mindig valamiféle alapvető bizalommal van a politikai rendszer általános igazságossága iránt. Erre a bizalomra azonban az Orbán-rezsim, épp a „nem tehettem mást” hajtogató Pintérekkel a legcsekélyebb mértékben sem szolgált rá. A polgári engedetlenségnek viszont pont ezért kell még elszántabbnak és a kölcsönös szolidaritás révén még erősebbnek lennie.
Végül a kissé sértődött káder nyelvén, a 60-as évek járási párttitkárának észjárásával, mintegy maga mögött tudva a pártapparátus erőt kölcsönző bizonyosságát és biztonságát, azt mondja Pintér, hogy

„én még életemben nem sunnyogtam el sehonnan.”

Most sem kellene ezt tennie

Ha ugyanis előfordulna még valami csekélyke tisztesség Pintérben, nem sunnyogva, hanem kalapját fogva, emelt fővel távozna a helyszínről, megkezdve végre kiérdemelt nyugdíjas éveit, hogy unokáit oktatgassa-tanítgassa „valami elképzeléséről”.

Hátha akadna valaki más, akinek nem csak „valami elképzelése” lenne az oktatásról, s akiben volna annyi bátorság, elszántság és tisztesség, hogy egy parányival fontosabbnak tartsa a diákok és velük az egész ország jövőjét és lehetőségeit, a tanárok emberhez méltó, normális munkakörülményeit és a szülők „megrendelői” bizalmát a Karmelita kolostor lakójának megfélemlítésen alapuló eszement önkényénél.

Utóirat: Ha a Mandiner, hasonlóan az eddigiekhez, engedélyem nélkül ezt az írásomat is közli, üzenem a szerkesztőségnek és az arc és név nélküli, hősies kommentelő hadnak, hogy jól tudják, zsidó vagyok, úgyhogy próbálják összeszedni magukat, s valami mást is odaröffenteni azon kívül, hogy zsidó, zsidó, zsidó, zsidó, meg hogy Izrael, Izrael, Izrael, Izrael.”

Forrás

Kapcsolódó