Banánköztársaság
Ujhelyi István: a „nem vagyok fideszes büszkeség napján” elfogytak a barba-trükkök
„Élénken emlékszem az úgynevezett „net-adós” tüntetésre, amelyre egészen idáig úgy hivatkoztunk ellenzéki oldalon, mint a leginkább kézzelfogható bizonyítéka annak, hogy még a megbonthatatlan erejű fideszes rezsim is meghátrálásra késztethető. Szinte kivétel nélkül mindenki azt gondolta, hogy a hirtelen összehozott tömeg ijesztette meg a hatalmasokat, pedig szerintem nem ez történt” – kezdte szokásos vasárnapi nyílt levelét Ujhelyi István ENSZ-nagykövet (UN Tourism) és „politikai szemtanú” közösségi oldalán.
„Politikai szemtanúként azt állítom,
hogy az állampárti irányítótoronyban attól rogytak meg a térdek, hogy – erre kevesebben emlékeznek már – a békés tüntetés végén egyszercsak berepült néhány monitor a Hősök tere egyik sarkán lévő Fidesz-székház ablakain. Meg klaviatúra. Meg néhányan felmásztak a lezárt épület erkélyeire és kisebb károkat okoztak a Fidesz ingóságaiban. Ettől hátráltak meg. A Fidesz ugyanis nem tudja kezeli a vele szembeni erőteljesen rendbontó fellépést, a 2010-es „fülkeforradalom” zsigeri genezise is ugyanis épp ennek az elutasítása. Szinte bármit megtehetnek, de egyet semmiképpen sem: amíg a „szemkilövetés hőseinek” nevében vannak hatalomban (értsék jól ezt a mondatrészt), addig oszlatás, karhatalmi erőszak nem lehet az eszközük. Nekik nem, mert az a teljes megsemmisülés. Ha pedig az ellenzéki oldalnak elfogy a türelme – lásd netadó – és olyan eszközökhöz nyúl, amelyeket magam egyébként józan demokrataként természetesen elítélek és most is csak a magyarázat érdekében hozom fel, akkor csapdában vannak. Ha kritikus méretű és/vagy rendbontó tömeg áll fel velük szemben, akkor elfogynak a fideszes barba-trükkök.
A NER eddig kitartó profizmusa és sok esetben szerencséje
(utóbbi sokszor előbbi hozadéka) miatt a rendszernek eddig igazából sem kritikus méretű, sem rendbontó tömeggel nem kellett szembenéznie – kívánom, hogy utóbbival soha ne is kelljen! Ez utóbbira azonban igen egyszerű a magyarázat: nekünk demokratáknak nem szokásunk az erőszak. Mi nem szoktunk autókat borogatni, tévészékházakat gyújtogatni, tankot elkötni, aláírásgyűjtő pultokat felrúgni, kocsmai szintű „mivankicsizni”, az állami publicisták nálunk nem arról írnak, hogy „szanaszét kell verni a civilek pofáját és taknyukon, vérükön kell őket kirángatni” a Parlamentből. Ettől a Fidesznek valójában soha nem kellett tartania és ezt pontosan jól tudta is. A kritikus méretű, egységes tömeggel sem kellett szembenéznie – ideig-óráig sikerült csak összeterelni néha az elmúlt másfél évtizedben éppen aktuális vágyak mentén, de valódi egységgé soha nem állt össze. Most úgy tűnik igen. És ezt ők is érzik.
Pontosan tudják, hogy ez most más
Orbán az évértékelőjében üzente meg, hogy „a Pride szervezői ne bajlódjanak az idei felvonulás előkészítésével”, mert az kidobott pénz és idő. Egészen biztos vagyok benne, hogy sem az óvodai nemátalakító műtétek, sem a melegek önkifejezési joga nem tartozik a magyar választók problématérképének első öt tétele közé. Azt viszont elfogadom – nyilván valami más, személyesebb indok is van, de -, hogy a Fidesznél azt mérik: a magyar társadalom egy választási szempontból érdemi részében (leginkább a saját, mozgósítható, főként kistelepülési táborban) erre igenis van fogadókészség. Ezért csinálják. Legyünk őszinték magunkhoz, a kalandozások kora után a magyar történelem jelentősebb korszakainak egyik alapja, hogy éppen nagyon gyűlöltünk valakiket, akiket saját sorsunk elakadásáért tettünk felelőssé és éppen ellenük küzdöttünk. Orbánék ezt az elmúlt tizenhat évben tökéletesen művelték: tudatosan, célzottan, undorító módon, de saját szempontjukból okosan. Ez a dolog azonban most teljesen félrement, főként az átláthatóságinak nevezett elkussoltatási törvénnyel megspékelve. Túl lett tolva a bringa.
A tömeges társadalmi kiállás egyik oka nyilvánvalóan a Tisza Párt egy éve tartó, valódi „repülőrajtja”, amely megteremtette a cselekvéssel párosuló összetartozás és siker érzésének fizikai átélhetőségét (éppen ezért volt szerintem érthető a Tisza óvatosabb beleállása az ügybe), másfelől a tizenhat év után egyszerűen elfáradt, lemerült, kifulladt maffiakormányzás, amely abba a stádiumba jutott, amikor már azok a lépések sem jönnek be neki, amelyek eddig csukott szemmel is.
Bárhogy csűrik és csavarják majd a kormányzati felületeken
a most szombati események magyarázatait,
a képlet igen egyszerű. Orbán egyik szuperképessége a tévedhetetlensége volt, vagy legalábbis annak látszata, hogyha tévedett is, azt direkt csinálta. A rezsim most olyan spirálban van, amikor az ösztönök már megcsalják őket, a valós számokat nyilván nem merik bemondani a napindítókon, az eddig rafkós ötletek rendre konkrét nevetségbe fulladnak. Megtört a Fidesz-varázslat.
Mégiscsak azt láttuk most élő egyenesben, hogy
az ország legpotensebbnek mutatott politikai vezetője közölte, hogy valami márpedig nem lesz (hízelgő vastaps a fideszes sorokból), aztán nemhogy lett, de nagyon lett. A hatalom rendfenntartói, ha jól számoltam négyszer jelezték, hogy be van tiltva az esemény, végül mégis végigasszisztálták a hömpölygő tömeg vonulását. Nagyon helyesen egyébként.
De, teszem hozzá a rezsim szétrepedésének egyre nagyobb hasadékaira mutatva: egy működő államban egy valóban törvénytelen eseményt egy valóban erős és magabiztos hatalom – erőszakmentesen – a mögötte lévő társadalmi többségre támaszkodva képes és köteles megakadályozni. De itt kérem olyan (egyébként törvényes) tömeg állt fel, ami monitordobálás nélkül is kezelhetetlen volt a számukra.
Az alkalmatlannak beállított Karácsony Gergely főpolgármester konkrétan bohócot csinált a teljes fideszes hatalomból, érzelmi táplálékot adott a kormánykritikus tömegeknek és a világtérkép közepére tette Budapestet – ha csak néhány napra is. Ez egy öblös fideszes öngól volt, méghozzá „teli rüszttel”.
A szombati felvonulás az elfogadásról, a szabadságról, a szerelemről szólt
De sokkal több volt annál – ezt mindenki tudja, mindenki érzi.
Ez volt a „nem vagyok fideszes büszkeség napja”, amit bizton állítom, hogy a NER utolsó vergődésének egyik fontos állomásaként jegyeznek majd fel. És ezt ők is tudják.
De ne tévesszük meg ugyanakkor magunkat, sok százezren még nem tudják, hogy minek higgyenek: a propaganda agymosásának vagy azoknak, akik a rendszerváltásért küzdenek. A jövőnk a végén rajtuk múlik majd.
Szerző
