Banánköztársaság
Lendvai Ildikó: Európa visszavág
Az EP választás után a Guardian így fogalmazott:”A földrész 510 milliós lakossága visszatáncolt a szakadék széléről.” Ők igen. De a mi táncmesterünk, a miniszterelnök tovább rángat minket a rossz irányba. Sosem zavartatta magát attól, hogy piruettjeivel egyre veszélyesebb pontokra taszigál, és az sem, ha mindenkinek a lábára tapos. Most bajban van. Európa visszavágott: megmutatta, hogy ehhez a tánchoz a magyar komrányfő nem talál elég partnert. Elszámolta magát, ütemet vétett.
Semmi sem változott, és minden megváltozott
Semmi, mert a kormánypárti és ellenzéki szavazók aránya nagyjából változatlan maradt. Fél ország – fél ország. A Fidesz ennél is többet akart: a mandátumok és lehetőleg a választók kétharmadát, most már listás szavazáson, hogy a legyőzhetetlenség bizonyítékait medálként a zakójára tűzve villogjon vele Európában. Jönnek a hírek, hogy elégedetlenkednek a mindent bekebelező kormánymédia teljesítményével: első vizsgáján elbukott. Arra jó volt, hogy ne számoljon be valódi hírekről, de szánalmas színvonala miatt egyelőre többre nem: új szavazót nem hozott. De ettől még győztek.
Közben mégis minden megváltozott
A Fidesz választást nyert a hazai pályán, Európában viszont vesztett. Orbán máskor jól működő politikai ösztönei most felmondták a szolgálatot. Szeret kockáztatni, és eddig szinte mindig bejött neki. Most nem. Megnyert egy helyi ütközetet, de közben elvesztett egy világháborús csatát. Csak sajnos, nekünk épp ez a bizonyos hely az otthonunk, ez a hazánk. A hatalmas vereséget hozó sztálingrádi csata idején a németek és szövetségeseik közben azért elfoglaltak ezt-azt a környéken, megőrizték pl. Alekszejevka falut. (A nevét ismerhetjük: fölötte zuhant le Horthy István gépe.) Nagy áldozatok árán tartották egy ideig, aztán persze ezt is elvesztették, és Sztálingrádban az történt, ami. Mi itt élünk, a magunk Alekszejevkáján. Az igaziban ma magyar katonai temető van.
Persze nem biztos, hogy ami az Unióban zajlik, az Orbánék Sztálingrádja. Az érték- és érdekháború nem ért véget az Európa-párt és a közösségi szálakat vagdosók között. De hogy utóbbiak reménye nem vált valóra, az biztos. Orbán már két esztendeje ígéri a „lázadás évét”, az egyeduralomra törő nacionalisták erőinek áttörését. Hát nem törtek át. A nagy centrumpártok ugyan rontottak, de a veszteséget bőven kipótolta a szintén Európa-párti liberálisok és zöldek látványos növekedése. Ők pedig még keményebbek az Orbán-féle rendszerekkel szemben. Érez az ember némi elégtételt, hogy a Fidesz és társaik addig-addig illiberálisoztak, addig-addig sorosbérencezték a klímavédelem harcosait, hogy sikerült ezzel mozgósítaniuk Európa szabadelvű és környezetvédő részét. És mivel mindent megtettek azért is, hogy gyengítsék saját Néppártjukat, és lőjenek a szocialistákra, most a két nagy frakció már létszám-okokból is rákényszerült a liberálisokkal vagy zöldekkel való együttműködésre. Le sem tagadhatom a kárörömöt, ami eltölt.
A magyar miniszterelnök most igyekszik visszasasszézni az eddig pökhendin provokált Néppárthoz, hogy ne kelljen a nagyok játékából kimaradva a kispadon gubbasztania
Egy darabig meg kell húznia magát. A tűzzel-vassal keresztülvitt közigazgatási bírósági törvény végrehajtását máris elhalasztották, hiszen Trócsányi igazságügyminiszterből talán soha nem lesz uniós biztos, ha e törvényről híresül el. Lehet, hogy egy kicsit elhúzzák a gyalázatos akadémiai törvény vitáját is, hogy majd csak a nyári szünet után kelljen szavazni róla.
Ha végképp reménytelennek látják majd a visszasompolygást, vagy már nem irányul rájuk figyelem, folytatnák a függetlenség maradék szigeteinek lerohanását. A haditerv megvan, a szándékok világosak, csak az a kérdés, mikor éreznek megint elég erőt a fegyverek beélesítéséhez.
De e pillanatban egy váratlan rés jelent meg hatalmuk bebetonozott falain. Nem több, mint rés, de sokáig az sem volt. Az új helyzet az ellenzéket változások közepette éri. Támogatóik összlétszáma, vagyis politikai potenciáljuk összege, mint láttuk, változatlan. A belső átrendeződés viszont hatalmas. Némi leegyszerűsítéssel azt mondhatnánk, hogy a Momentum átvette az LMP felbosszantott szavazóit (és átvette az LMP-hez fűződő reményt arról, hogy „lehet más a politika”), a DK pedig az egyértelmű vezetőre vágyó MSZP-tábor egy részét. Nem tudjuk, tartósan vagy csak a mostani lendületben. Az ellenzék libikókán ül: amikor az egyik oldalnak lent, a másiknak fent. De ettől a libikóka ugyanazt a pályát járja, nem emelkedik magasabbra. Legfeljebb van, aki koppan, van, aki feljebb kerül.
Csakhogy most nincs idő hintázgatni
Az átrendeződés üzenete világos: a választók (sokadjára) csalódtak abban, hogy az akkor fő szerepet játszók nem tudták tovább vinni a téli ellenállás dinamikáját, nem lett belőle igazi demokratikus mozgalom. A táboron belül, de valami újat kerestek: ezt találták meg az új szereplőt kínáló DK-ban és a szervezetileg is újat jelentő Momentumban. Ha nem akarjuk, hogy újra csalódjanak, vissza kell hozni a rendszer teljes tagadásának, a politikusi kockázatvállalásnak az élményét, ami akkor egy időre elhallgattatta a NER-rel való kiegyezés mutyi-vádját. Az ellenzéki pártoknak – ha fontos is – most nem elég az önkormányzati helyekről megegyezniük.
Nem a szó szoros értelmében kell visszamenniük az MTV-be vagy a parlamenti pulpitusra (az komikus volna), de jelképesen igen. A mögöttük lévő európai kulissza ígéretesebb lett. Ideje újra fellépni a politika színpadára. Mert a libikóka csak a játszótéren mutat jól.
Szerző
