Blogbazár
30 éve dőlt le a „Fal”– A határnyitás hiteles krónikája abból az időből, amikor még volt külügyminisztere Magyarországnak
Másnap reggel a szokott időben bementem a Külügyminisztériumba
Nem sokkal utána szóltak, hogy egy nagy csoport NDK-beli fiatal szimpátiatüntetést rendez a minisztérium főbejárata előtt, s mindenáron találkozni akarnak velem. Mindnyájukat nem fogadhattam, de vagy tíz fiú és lány feljött az irodámba. Virágcsokrokat adtak át, egymás szavába vágva lelkesülten mondták, hogy ez az életük legboldogabb napja, s addig nem akartak elindulni a határra, amíg nem találkoznak velem. Örültem annak is, hogy megértették, nem kell pánikszerűen eltávozniuk az országból, bíztak bennünk, nem vonjuk vissza a döntést.
A határ megnyitásának óriási világvisszhangja támadt
A konkrét lépés méltatása mellett több sajtóorgánum szélesebb összefüggésekbe ágyazta az ügyet, mint például: „az elmúlt két évben az élet, a gazdaság és a politika majdnem minden területén végbement, szinte vakmerő liberalizálásnak szükségszerűen a hidegháború és a vasfüggöny időszakából értelmetlen maradványok felszámolásához kellett vezetnie.
Horn Gyula minisztériumában az emberi jogi és az egész világot érintő megállapodásokat már a szövetségesekkel kötött titkos paktumok fölé helyezik, ahogyan ezt a román rezsimmel kapcsolatban már korábban is tették. Magyarország ezzel a lépéssel maga mögött hagyta a reálisan létező szocializmust, legkésőbb szeptember 11-nek éjszakájától számítva a keleti tömb a szó eredeti értelmében megszűnt létezni” és így tovább.
Az NDK sajtója persze átkot szórt a fejünkre
Hadd idézzem minden kommentár nélkül egy keletnémet lap jellemző írását:
„A tőke általános támadása fújt riadót a szocializmus ellen, áramlanak a dollárok a kapitalistákkal barátkozó reformerek zsebébe. Egy azonban vitathatatlan: az NDK-ban szocializmus van, felszámolták a kizsákmányolás elnyomó rendszerét. Ez az, ami nem hagyja nyugodni és elkeseríti az imperializmust – különösen a bonni imperialistákat, akik történelmi vereséget szenvedtek német földön az NDK létrejöttével.”
A valóságban viszont az történt, hogy a bejelentés hírére mámoros hangulat kerítette hatalmába a budapesti és a Balaton-parti menekülttáborokat, valóságos szeptemberi karnevál alakult ki, s a Budapesttől az NSZK határáig tartó, márkák és pilóták sajátos autóversenye folyt, hálás anyagot nyújtva a tv-társaságok kameráinak.
Az NDK kormánya a következő hetekben össztűz alá vett bennünket,
jegyzékekben tiltakozott a döntés ellen, s annak felfüggesztését követelte. Fischer elküldte Budapestre egyik helyettesét, aki megpróbált „keménykedni”, de hamarosan kénytelen volt hazakullogni. Az egész NDK-ban felpörgő események, Honecker eltávolítása, majd a berlini fal leomlása óriási földcsuszamlást jelentett. Most már láttam, hogy az események előrehaladtával utópiából előrelépett, reális távlat lett a két német állam újraegyesítése, az ismét egységes Németország sokaknak fejfájást okozó, de feltartóztathatatlan megvalósítása.
Természetesen ehhez hosszú utat kellett megtenni, és sok ellenállást kellett leküzdeni, de a több mint negyven esztendőhöz képest is, az újraegyesítés alig egy esztendő alatt történő véghezvitele röpke pillanatnak tűnik. Vallom, hogy Helmut Kohl kancellár és Hans Dietrich Genscher külügyminiszter óriási, hervadhatatlan érdeme, hogy felismerték a történelmi lehetőséget, és élni tudtak vele. 1991 tavaszán visszapillantva a történésekre, számomra úgy tűnik, hogy a mai nemzetközi körülmények között már ismét nehezen lenne elképzelhető az újraegyesítés.
Az 1989. szeptember végi ENSZ-közgyűlés alatt
New Yorkban külön megbeszélést folytattunk Genscherrel szállodai szobájában. Sok mindenről esett szó, de már akkor felmerült, hogy milyen távlatok nyílnak a két Németország közeledése előtt. A beszélgetés végén átadtam neki a díszes tokba foglalt drótdarabot, a magyar–osztrák „vasfüggöny” emlékét. Genscher végtelenül meghatódott, könnyes lett a szeme, s élete nagy eseményének nevezte a szuvenír átadását. Mikor kikísért, megkérdezte, hogy mikor utazom haza. „Még nem tudom, mert keressük a lehetséges járatot.” „Jöjjön velem, különgéppel vagyunk, szívesen elvisszük.” Örömmel fogadtam az ajánlatát, s útközben elbeszélgetve, majd aludni térve idejében és zökkenőmentesen hazatértem.
Legközelebb októberben Hamburgban, az Európa Unió Németország elnevezésű politikai szervezet kongresszusán találkoztunk. Személyemben első ízben hívtak meg vendéget Kelet-Európából, s felszólalásom jó alkalmat teremtett arra, hogy megismertessem a hallgatóságot a magyarországi folyamatokkal.
Később a Varsói Szerződés külügyminisztereinek varsói tanácskozásán,
a kötetlen napirend keretében szóba került a német újraegyesítés problémája, s azt hiszem, ez volt az első alkalom, hogy a szocialista országok körében már kezdett oldódni az ellenállás. Amikor 1990 januárjában Mainzban, a Rajna-vidék–Pfalz tartomány székhelyén átvettem a Stresemann-társaság aranyérmét, beszédemben hangsúlyoztam, hogy „elképzelhetetlen az egységes Európa kettéosztott Németországgal”. A szocialista partnerekkel folytatott megbeszéléseken is mindinkább a nemzetközi kérdések homlokterébe került a német újraegyesítés és az egységes Németország NATO-tagságának ügye.
1990. március 10-én, a Magyarországon állomásozó szovjet csapatok kivonásáról
szóló kormányközi egyezmény aláírása előtt Moszkvában négyszemközti megbeszélést folytattunk Sevardnadzéval. Keserűen panaszkodott a konzervatívok támadásai, különösen a német újraegyesítéssel kapcsolatos szovjet ellenállás miatt. Mint elmondotta, sokan az ügyből belpolitikai feszültséget gerjesztenek, azt hirdetve, hogy „hiába ontottuk a vérünket a nácizmus ellen”.
A magam részéről hangsúlyoztam, hogy a történelmet nem lehet feltartóztatni, nem szabad a világháborús élmények alapján a mai világot s benne a mai német generációt megítélni. Kijelentettem, hogy a magyar kormány az egyesítés és a NATO-tagság kérdésében a németek oldalán áll.
Egy héttel később Prágában tanácskozást tartottak a Varsói Szerződés tagállamainak külügyminiszterei
Sevardnadze itt rendkívül éles hangú beszédet mondott a leendő Németország NATO-tagsága ellen, felelevenítve sok régi, túlhaladott jelzőt a németekkel kapcsolatban. A többi kolléga felszólalása közben szünetet kértem, és a csehszlovák kollégát különbeszélgetésre invitáltam. Arról győzködtem, hogy nekünk határozottan ki kell állnunk a németek érdekében, mert különben a szovjet álláspont fogja uralni az egész tanácskozást.
Egyetértett, s a szünet utáni első felszólalóként mindjárt vitába is szálltam Sevardnadzéval, amit csehszlovák partnerem is támogatott. Jóllehet nem alakult ki egységes vélemény, de sikerült elhárítani azt a veszélyt, hogy a szövetség álláspontja megmerevedjen a németkérdésben. A sajtónak, a televíziónak adott nyilatkozatokban, fellépések, előadások során sikerült egyértelműen hitelesíteni álláspontunkat ebben a kérdésben.
Soha nem fogom elfelejteni a németek elismerő háláját,
szeretetét, a magyar nép iránt tanúsított segítőkészségét. Bizonyos vagyok abban, hogy a nyolcvanas évek végén Németország és Magyarország között új barátság és önzetlen együttműködés szövődött.
Szerző
