A képernyő isteni hatalom

Új sztárok születtek a tévé képernyőjén. A semmiből jöttek, s mára nevük és arcuk van, mindannyiunk ismerősei, ők a sztárok, a politikusok, a képviselő urak és hölgyek, a jövő-menő miniszterek, a pártok frakcióvezetői, s persze a miniszterelnök úr. A köztársasági elnököt jobban szeretnénk mindenek felett álló szobornak tekinteni, bronzba vagy aranyba önteni, spirituszban tartósítani, s úgy mutogatni, tisztelni, imádni, mint első közjogi méltóságot, csak önálló véleménye ne legyen, hallgasson és maradjon nyugodtan a neki szánt alapzaton, s onnan nézze végig türelmes, atyai mosollyal az egyébként nézhetetlen és tűrhetetlen eseményeket.

Legyen már vége a korlátolt hülyeségnek!

Szerintem vannak esetek, amikor rá kell lépni a szimbólumokra, vagy csukafejest ugorva is meg kell akadályozni az új magyar fajelmélet kibontakozását, mert csirájában is ott a torz, mindenre elszánt fenevad, ha még oly ifjú és tudatlan titán is. Annál inkább! Egy lyukas zászló még nem a világ, de európai köztársasági elnökünk a VILÁGOT jelenthetné számunkra, ha végre felfognák ezt a magyarságukra oly büszke hazafiak, akik egy ideje gyalázkodásaikkal, meghunyászkodásaikkal, hintapolitizálással csak megrökönyödést, szégyent, megvetést és bizalmatlanságot hoztak nemzetünkre.

Mert nem a lyukas és nem a cimeres zászló, de még csak nem is a Szent Korona a lényeg. Nem e szimbolumokra kell hivatkozni úton útfélen, s nem alájuk kell toborozni a tömegeket.

A vörös zászlóra se lehetett rálépni, amikor a vörös csillag alatt jöttünk-mentünk mindannyian negyven évig. Az úttörő nyakkendőt sem volt szabad a fejünkre kötni, ha zuhogott az eső az őrsi kiránduláson, mert azzal meggyaláztuk volna a vörös zászló egy darabját. E vétségért büntetés járt. Eleven még bennem az emlék. Azt hittem, reméltem, hogy ennek a korlátolt hülyeségnek egyszer és mindenkorra vége lesz. Tévedtem. Új, demagóg szólamok csapnak fel, új jelképkultusz és imádat van kibontakozóban. Nem kérek belőle! Mert nem kell fetisizálni senkit és semmit! Ez a demokrácia lényege. Semmi nem lehet kötelező a törvények betartásán túl, és senki sem uniformizálható tisztelt HATALOM!

De lehet csöndben is ünnepelni, nemcsak zajosan, látványosan ordibálva.

Mi a nemzet? – tette fel a kérdést Szép Ernő, s a következőképpen válaszolt: azok az emberek, akik ugyanazon államban és ugyanazon álomban élnek.

Elmélkedjenek el ezen egy kicsit Hölgyeim és Uraim, mielőtt ismét kivonulnának bárhová ordibálni, gyalázkodni, uszítani. Akarunk-e, s tudunk-e NEMZET lenni?! Voltunk. Utoljára ’89-ben, egy napig.

Évszázados örökségként volt, van és lesz közöttünk néhány európai

Szabad véleményemnek adok hangot, ha Szép Ernőt nagyobb magyar írónak tartom, s korszerűbbnek holtában is, mint a minap korunk legnagyobb drámaírójának kikiáltott képviselő urat, akinek írói munkásságának részeként minősítették minősíthetetlen, szekunda-repülvényeket érdemlő dolgozatait. Szép Ernő jegyezte meg csendesen, kis noteszába írogatva: a hamis költő is kiabál, mint a revüprimadonna, mert nincs hangja.

Íme, idézgetni én is tudok nagy európereinktől, mert évszázados örökségként volt, van és lesz közöttünk néhány európai. Hozzájuk zárkózzunk fel előbb, aztán talán bevehetjük Európát is.

Ebben az országban mindig a hatalom hivatott feltalálni a spanyolviaszt

Közeledik az ősz, a tél. Rövidülnek a nappalok, hosszabbodnak az esték. Húzódjon ki-ki szobájába, s a kályha, vagy a családi tűzhely melege mellett olvasgatva, melengesse szívét, s csillapítsa háborgó indulatait, s ne engedje, hogy a kályháján piruló sült alma illata helyett beférkőzzön a politika mindent romboló, bűzös szele. Könyvespolcunkon régen porosodó könyvekben találhatunk olyan üzeneteket a múltból a mára, amelyeket ideje volna végre megszívlelni. Azért íródtak. Elődeink már mindent átéltek, megírtak, ki- és feltaláltak helyettünk. Nekünk okulnunk kellene, s használnunk csöndben fogant bölcsességeiket.

De nem! Ebben az országban mindig a hatalom hivatott feltalálni a spanyolviaszt, s új szólamokat kreál, amelyek ócska, tartalmatlan koppintásokká silányulnak. Nincs szükség új igehirdetőkre. Létünk egy folyamat része és következménye. Történelmi jelenünk egy-két mondat lesz csupán a következő évezred történelemkönyvében. De az az egy-két mondat nem ma fogalmazódik meg, ám mi leszünk a felelősei. Minősíteni nem a szólamok, hanem a tettek fogják évtizedeinket.

A józan ész nem vissza-, hanem előrelépést követel.

Diktátorocskákra, hatalmi zsargonban hablatyoló, tömegeket fanatizálni akaró eszmékre nincs szükség többé, se pro, se kontra. Az öröm, a gyász ünnepe, ha még oly nemzeti is, senkire nézve nem lehet kötelező. Ez ki-ki magánügye, erkölcsi megmérettetése magával szemben. Van, aki a tömegben talál biztonságot, van, aki a tömegben elbizonytalanodik. Ez alkati és nem politikai kérdés.

Azt sem kellene figyelmen kívül hagyni, hogy az ország lakosságának fele ’56 után született, egyharmada a második világháború után. A kormány és a parlament elsősorban az ő demokráciájukért felelős, ha már azt alapozgatja. Csupán ennyi a felelősségük, a dolguk – no, nem kevés!

Tudom, honnan fúj a szél és mitől döglik a légy

A képernyő isteni hatalmával – ha már tévés sztárokká avanzsáltak – éljenek, de ne éljenek vissza! Nem árt tudni, hogy a képernyő nagy leleplező. Tán nem is kellene mindig forszírozni szereplésüket, mert olykor többet árthatnak, mint használnak ügyüknek. Amit mondanak, kiabálnak az talán még felejthető lenne, de a gesztusaik, a mimikájuk, az ökölbe szorított kezük, a lendületes hadonászásuk, a redőzött homlokuk mögé bujtatott bosszús gondolatok, a meg-megrebbenő szemhéjuk, felcsúszott szemöldökük, elnyomott ásításuk, pöffeteg elterpeszkedésük, izzadó homlokuk, kárörvendő vigyoraik, kapkodó, lecsapni kész tekintetük, orrpiszkálásaik, vakaródzásaik, nyaki ütőerük dagadása többet árul el önmagukról, mint azt önök sejtenék. Ha lecsavarom a készülékem hangját, s csak némafilmként bámulom önöket, akkor is tudom, honnan fúj a szél és mitől döglik a légy.

Önök nagyon unalmasak már egy ideje.

Most önmaguknak köszönhetően, ismét érdekesek lettek. Nem nagy érdem. Választóik nézik és figyelik az önök rivaldafényben játszódó színielőadásait. Csöppet sem olyan viccesek és szórakoztatóak, mint hiszik. Ideig, óráig talán. Önök kezdenek hasonlítani egy kocsmaudvaron ágáló, dilettáns színtársulathoz, ahol az igazi tehetséget kitakarják az előrefurakodó tehetségtelenek, mert öblösebb a hangjuk, s mindenre elszántak a sikerért. A tehetség csöndben érik, a háttérben. Tiszta hangja átszivárog a leghangosabb üvöltésen is. Remélem. Idő kérdése csupán. Sértő a hasonlat? Számomra sértő a hangnem, s az előadásmód, és sérti a vájt fülű nézőt is. Mert, ha a miniszterelnökünk lealpárizhatja a képviselő urak bármelyikét az ország nyilvánossága előtt, azzal lealpárizza a képviselők választópolgárait is, a képernyő előtt ülő honpolgárokat. Milyen alapon? Kár, hogy  nincs visszacsatolás a parlamentbe a készülék előtt ülőktől. Szabad szólásjogukkal élve, ilyenkor mondanak ám cifrábbat is. Tudniillik az indulatok a képernyő előtt is forrósodhatnak, nem csak a Kossuth -téren. Ezért nem árt kordában tartani felszólalásaikban az indulataikat. Záptojást senki nem vág a saját drága készülékéhez, annyira nem hülye. De AZ kapja az elsőt a fejére, aki a demokrácia nevében erre buzdat az éteren át.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Azt se felejtsék el, hogy önök egy gombnyomással kiiktathatóak a lakásunkból, ha akarjuk. Önökből már egy összefoglaló is sok. Remélem a diákok nem önöket hallgatják, hanem könyveik fölé hajolnak, mert úgy tűnik, politikusaink nagy része már régen nem olvas, legfeljebb internetet s abból is csak a reá vonatkozó, vagy magára vett passzusokat. Szónoklataikban régi irodalmi ismereteikre hagyatkozva, kutakodnak lejáratott idézetek után. Nem vall sem nagy kulturáltságra, sem nagy bölcsességre. Nem kell erőltetni azt, ami nem jön magától. A holt költők már több mint fél évszázada forgolódnak sírjukban, mert minden rendszer a maga szája íze szerint csócsálta, idézgette, csorbította a verset. Gondolataikat kilúgozva, kifordítva tálalták, mint egy kesztyűt. Tiltakozhattak valaha is?

Több mint egy poén

Michael Foot brit politikus és újságíró jegyzi meg: a hatalom gyakorlóinak nincs idejük olvasni, márpedig, akik nem olvasnak, alkalmatlanok a hatalom gyakorlására! – Ez több, mint egy poén. S ezen is érdemes elgondolkodni, s magukba nézni – nagy nemzeti identitás zavarukban némi iróniát sem mellőzve – hazafiúi érzelmeik közepette. A nagy nemzetek mindig úgy viselkedtek mint a gengszterek, a kicsik mint a kurvák. (Stanley Kubick )

Kis nemzetként  jó lenne, ha kivételként erősíthetnénk a szabályt. Ennek lehetősége a hatalom gyakorlóinak kezében van pillanatnyilag.

Nem a régi sebek feltépésével, s a sebek privatizálásával, nyalogatásával kellene babelődni, hanem megakadályozni, hogy újabb sebek üttessenek, hogy ne fertőződjenek el, hogy ne vakaródzon tőlük az ország, s legfőképpen az érintetleneket ne ne sározzuk be öntisztító fröcsögéseinkkel. A jövő nemzedéket, akik sem a múltért, sem a jelenért nem felelősek. És még valami. Ha lehet, én továbbra is anyám gyermeke kívánok lenni, s remélem, hogy az én gyermekem is engem választ majd szülőanyjának és nem egy eszmét. Bár az eszme nem felelős azokért, akik hisznek benne, de ez fordítva annál inkább igaz. A mi gyerekeink, ha elered az eső, hadd húzzák a fejükre a címeres zászlót! Sem az eszme, sem a zászló nem kaphat tüdőgyulladást, de a gyerekeink igen. S, ha egy ember életéről van szó, s meg kell menteni, s ahhoz rá kell lépni egy nemzeti szimbólumra, akkor latolgatás nélkül lépjünk rá! Se a zászlónak, se a címernek nem fáj, ha ütik, ha megalázzák. Az embernek igen.

Akkor tisztelünk lobogót, címert, pajzsot, koronát, s egyebeket, amikor az eszme zavaros, az ember bizonytalan, gyengének mutatkozik, s méltatlannak a tiszteletre.

Embert szeretnék tisztelni, arra érdemest

Embert, s nem sztáralűrökkel manipuláló, pojácáskodó paprikajancsikat, percpolitikusokat, akik az élet nagy porondján mindig jöttek, jönnek és mennek. Mi, választópolgárok és tévénézők is elhullunk és szaporodunk. Legyünk akárhányan, bármilyen felekezetűek, pártállásúak és párton kívüliek, viseljük el különbözőségeinket, mert a kölcsönös tolerancia elvén nyugszik a demokrácia és a béke. Ha valamiért, ezért érdemes létezni, hogy ez megteremtődjön végre. A tereken sétáljunk, ha lehet, üldögéljünk, beszélgessünk, napoztassuk arcunk, s engedjük játszani a gyerekeket. Az utcákon meg, ha esik, ha fúj, ha süt a nap, járjunk emelt fővel, s bátran nézzünk egymás szemébe. Ne jöjjön el olyan kor ismét, ahol a költő csak elgondolni meri. A vakok feltartott fővel járnak. Én, aki látó vagyok, le szoktam hajtani a fejem. (Szép Ernő)

És a költő szavaival üzenem mindenkinek: LEHET, HOGY NINCS ISTEN, KI MEGBOCSÁJTJA MAJD VÉTKEDET. HÁT NE VÉTKEZZ!

A képernyő isteni hatalom

Sajnos, már nem lehet visszatalálni kedves Karinthy Frigyes, mint annyi más találmányt sem, amelyet az ember szívesebben használ az emberiség ellen, mint érte. Neked volt igazad. Szomorúan bámulhatsz le ránk, zseni társaiddal együtt. Hitted volna, hogy az emberi gyarlóság mindig fokozható? A Te idődben a színésznők, az írók, a festők, költők és zeneszerzők – Isten kiválasztott teremtményei – voltak a sztárok. Te magad is tudtad, mit érsz, s hogy mi az ember: VÉGTELENBE  IVELŐ ESÉLY!

Hiába kiáltottad a csillagokba, hiába karcoltad botoddal a balatoni homokba, hiába írtad le az utókornak. Hiába? Nem lehet!

És Te, Szép Ernő, ki nevedben is hordod költészeted szépségét és igazságát, gondolataid tisztaságát hiába motyogtad? X jellemtelen, hazug, utálatos ember. De tehetséges. Nem érdemli meg.– Ma kevesen teszik magukévá, hogy a tehetség adomány és nem státusz. Maradandósága az emberi jellem függvénye.

A hatalom fellőheti magát a műholdra is, ha akarja. Rajta! De a távirányító gombja a néző kezében van, volt és lesz. Szabad választási joga, hogy be- vagy kikapcsolja a készülékét.  ÉLNI FOG VELE.

Önjelölt

A Banánköztársaság rovatban megjelenő írások nem minden esetben képviselik portálunk véleményét.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük