Áldás és átok a tehetség

Immár harmadik esztendeje, hogy nincs közöttünk Psota Irén, a nemzet színésze, kétszeres Kossuth-díjas és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, aki ma lenne 90 éves. Rá emlékezve közöljük  az alábbi interjút, amely egyik születésnapja alkalmából készült.

Mindent csinált a színpadon, egyedül tán operát nem énekelt

Lakója egyéniségét teljes mértékben tükröző, kényelmes, minden fölösleges cicomát nélkülöző lakás. Legfőbb dísze a falakon kívül van: egyszerre látható a teljes pesti panoráma, és a budai oldal jó része is. A könyvespolcon fő helyen Ady Endre és József Attila kötete, Ady halotti maszkja, meg egy bekeretezett fénykép: nemes arcélű, finom vonású asszony – az édesanya – két, világra csodálkozó szemű kislányával. Sehol egy plakát, egy jól sikerült, színes fotó – semmi, ami arra utalna, hogy egy mindenki számára közismert, Kossuth-díjas és valamennyi egyéb művészeti díjjal is elismert színésznő otthona ez, valaki olyané, akiről hazai viszonylatban nyugodtan állíthatjuk, hogy nagy sztár, a közönség kedvence: A Psota. Így, két nagy kezdőbetűvel. Keveseknek adatik meg ebben az országban ekkora elismerés. A Psota, aki egyformán nagyszerű drámában és vígjátékban, aki kitűnően táncol és énekel, aki ha kell, bohóc, ha kell, tragikus hősnő, aki már mindent csinált a színpadon, egyedül talán operát nem énekelt – bár amint mondja, szeretett volna.

– Nemrégiben születésnapja volt. Ilyenkor mindannyian összegezni próbálunk: eredményeinket és kudarcainkat.

– Nem szeretek és nem is tudok igazán visszanézni. Nemcsak azért, mert sokszor rossz szembekerülni egy-egy hibás döntéssel, hanem azért is, mert ezen a pályán még az elmúlt este sikerére sem szabad visszapillantani, nemhogy életünk valamennyi évére. Természetesen azért vannak olyan periódusok, kapcsolatok, szerepek, amiket elmúlásuk után már csak azért is föl kell dolgozni, hogy az ember levonhassa a tanulságokat – mondja a művésznő, miközben ölbe kapja a szeretetet, simogatást követelő Zsuzsit, a bűbájos yorkshire terriert, akinek igazán megtévesztő neve van, hiszen fiú. Ennek abszolút tudatában is van, hiszen férfias elszántsággal védi a gazdit. Ha valaki csönget, iszonyú ugatással adja tudtul a látogatónak, hogy ide akárki nem jöhet be. A vendég pedig köteles némi fültővakargatással leróni adóját a ház vitathatatlan urának. Utána, mint aki jól végezte dolgát, elégedetten vonul odébb, hogy aztán kisvártatva Irénke ölében kössön ki. S ehhez bármikor joga van, hiszen ő Psota Irén leghűségesebb rajongója.

Születésnapi ünneplés a Madáchban

– Minden esetre, annyit megállapíthatok, hogy mind a magánéletem, mind a művészi pályafutásom rendkívül gazdag volt – mondja a művésznő. – Fantasztikus partnereim voltak civilben, filmen és színpadon egyaránt, s csodálatos szerepeket játszhattam. Visszatérve a születésnapra, a Madách Kamarában sor került a Psota! című születésnapi bulira, amelyet Szirtes Tamás rendezett, Kocsák Tibor zenei szerkesztésében. Örömteli játék volt. Olyan alkotó  hármas jött össze, mint az életem során még soha. Ráadásul valamennyi föllépő kolléga – Almási Éva, Kiss Mari, Szakály György, Kelemen István, Crespo Rodrigo –  maradandó élményt nyújtott nemcsak a közönségnek, hanem nekem is. Mindnyájan szeretettel, tehetséggel, kreatívan dolgoztak. Ilyen ünnepet kívánok valamennyi pályatársamnak.

– Talán érdemes lett volna az előadás zenei anyagát CD-n kiadni…

– Bizony! Olyannyira, hogy már el is készültek a felvételek, s a szponzor ugyancsak megvolt. Aztán keresztbe tett az egésznek egy jó szándékú, ám kissé megkésett születésnapi meglepetés. A Hungaroton ugyanis archív felvételekből kihozott egy CD-lemezt és annak kazetta-változatát, egykori népszerű slágereimből. Ne értsen félre, nagyon örültem neki, hiszen ez életem első CD-je. Csak hát… azon csupán az egykor volt Psota van és semmi sincs a mostaniból.

– Furcsa, de én például nem is tudtam, hogy megjelent egy CD-je.

– Nem csoda, hiszen nem hirdetik. A közönség csak akkor értesül róla, ha betéved a hanglemezboltba, s meglátja valamelyik polcon – ha ott van. Persze, ha óriásplakáton adnák hírül… Életemben először készült volna rólam óriásplakát is, ha a Psota! című darab hanganyagát az említett szponzor kiadja. S ami a legfájóbb: ez a zenei felvétel mindnyájunk szíve csücske volt…

Fájhat, de jelét ne adjuk!

– S minden bizonnyal éppen ezért rosszul esik. Valahogy jellemző ránk a feledékenység, a nemtörődömség.

– Rosszul eshet, fájhat, de csak belül. Kívül nem adhatjuk jelét, már csak azért sem, mert miért szerezzük meg ezt a fajta örömet? Egyébként pedig az én hitvallásom így szól: a dolgoddal törődj! Tehát foglalkozz a szerep megformálásával, azzal, hogy minél jobb legyél benne. Azaz csak egyet szabad tenned: koncentrálj a játék örömére!

Nekem Psota Irén a legnagyobb Brecht-színésző

– Egyszer azt nyilatkozta, hogy nem szántóvető ló, hanem Pegazus, akinek a sok munkától megsérülnek a szárnyai, és akkor nem tud repülni. Ám aki röpül, az zuhanhat is. Előfordult ilyen? Miként lehet egy-egy kudarcot átvészelni, napirendre térni fölötte?

– Szerencsére nem tudom, mi a kudarc. Nem találkoztam vele. Én ugyanis sohasem adom fel. A Kos jegyében születtem: fejjel megyek a falnak, összetöröm magam, aztán fölállok és újra nekimegyek ugyanannak a falnak. A Kos az olyan, hogy ordít. S nekem valóban ki kell ordítanom magamból mindazt, ami bánt, és én bizony mindig meg is teszem. Ha nem így lenne, talán megfulladnék.

– Úgy gondolom, nincs olyan ember az országban, akinek ne lenne meg a maga feledhetetlen Psota-élménye. Van, aki az énekelő, mókázó, fergetegesen táncoló művészre emlékszik szívesen, s van, aki elsősorban a tragikus színeire. Nekem Psota Irén a legnagyobb Brecht-színésző. Talán senki sem tudja úgy ábrázolni a brechti mélységeket. Láttam a Kurázsi mamában először néma Kataként, majd Kurázsiként, Pollyként a Koldusoperában, s Gruseként a Kaukázusi krétakörben. Ez utóbbit úgy tartják számon, mint a nagy kiugrását. S valóban lenyűgöző volt. Azt hiszem, ilyen mélyről jövő anyai szeretetet csak az tud megformálni, aki az életben is elsöprő érzelmekre képes.

– Köszönöm, ez nagyon jól esett. A Kaukázusi krétakör valóban abszolút siker volt, de ebben komoly része volt Ádám Ottónak is. Brecht egyébként az egyik legkedvesebb drámaíróm. Sokan nem szeretik, de én nagyon. Teljes egészében érzem és átélem a műveiből áradó, égetően hideg izzást. Talán részben itt keresendő a siker oka. Ha kapok egy szerepet, akkor a megformálásnál vagy elevenszülő vagyok, és már készen hozom a próbára az elképzelésemet, vagy teljes egészében a rendezőre hagyatkozom, s a dolog végül – legalábbis az én mércém szerint – nem igazán működik. Ráadásul ilyenkor miért-színésznő vagyok, mert minden utasítás után ezt kérdezem. S a rendezők nem egyformán türelmesek. Visszatérve Brechtre, van egy nagyon fontos vágyam: szeretnék a songjaiból egy önálló lemezt csinálni. És van egy ígéretem a Madách Színház igazgatójától, amely szerint eljátszhatom Giraudoux Chaillot bolondja című darabjának Amerikában musicalesített változatából Aurelie szerepét. Ami pedig az érzelmeket illeti: szeretem az általam megformálandó vagy megformált figurákat, de a szeretet egyébként is igen fontos az életemben.

– Hihetetlenül erős szálakkal kötődött az édesanyjához.

– Elmondhatatlanul. Abban a pillanatban, amikor az anyám meghalt – állva maradtam, de a köldökzsinór, ami mindig is hozzákötött, nem szakadt el. Mindmáig belőle, érte és neki élek.

Psota Irén egyszerűen szabadnak született

Egy pillanatra úgy tűnik, fátyol borul az oly sokszor dicsért, csodálatosnak lefestett, valóban lenyűgöző szempárra, majd mint akit rajtakaptak, pislog egyet, s kínálgatni kezd, mindennel, ami csak van otthon: üdítővel, sonkával, rozskenyérrel. S ez meghat, hiszen jómagam is ismerem a psotai mottót: aki szeret, az etet. Rákérdezek hát, valóban összefügg-e nála az evés és a szeretet.

– A legteljesebb mértékben. Ha nincs, aki szeressen, akkor magamat etetem.

– Sokan szerették. De Psota Irén azt hiszem, olyan típus, aki egyszerűen szabadnak született. És sajnos az igazi szabadság ára a magány.

– Ez valószínűleg így van… Mindig felfokozott érzelmi életet éltem, s valamennyi kapcsolatomban igen sokat adtam, csak adtam és adtam… Teletűzdeltem a kiválasztottakat gyönyörű, színes tollakkal és ők repültek. Aztán, amikor vége lett köztünk mindennek, már nem voltak színes tollaik, s lezuhantak… De lehet, hogy ezt csak álmodom. Egyébként, minden szabadságvágyam mellett, nyitott ember vagyok, igen erős empátiával. S amit illik tudni rólam: a humor igen fontos dolog az életemben. Semmiféle emberi kötődést sem tudok elképzelni nélküle.

– Az előbb említette a felfokozottságot. Azt hiszem, ez általában is érvényes önre. Magas hőfokon ég, az élet bármely területéről is legyen szó. Miként és hogyan tud újra és újra föltöltődni?

– Az akkut tölteni kell, amit én mindig a négy fal között intézek el, úgy, hogy kitépek minden dugót. Keveset járok társaságba. Bezárkózom Zsuzsival a lakásba, és nem veszem föl a telefont. Nyaranta sokat utazom, vagy lemegyek a Balatonra. Éppen nemrég kaptam levelet egy ismerős asszonytól, aki megírta, hogy a négyéves kisfia egy alkalommal megállt Siófokon az utcán, s azt mondta, itt a Psota Irén. A mama körülnézett s azt válaszolta, hogy dehogy van itt, honnan szeded ezt? De a gyerek váltig hajtogatta a maga igazát, majd végső érvként hozzátette: hát nem érzed a Psota Irénke-illatot?! S valóban, egy hölgy ment arra, aki ugyanazt a parfümöt használta, amit én…

– Ez a kisfiú már most egy igazi rajongó. Nem bóknak szánom, de ön az egyik legnagyobb színészünk. Mi a véleménye, megbecsülik-e manapság nálunk a művészeket?

– Az az érzésem, hogy nincs még egy olyan ország, ahol ennyire ne lenne értékrend, sőt, úgy tűnik, soha nem is volt. Itt van például a Nemzeti Színház ügye. Nevetségessé tették az egészet. Hiszen, ha összeszámolnánk azt, amit eddig ráköltöttek – ám ugyanakkor híre-nyoma sincs a teátrumnak –, lehet, hogy abból a pénzből már régen fölépíthették volna. Fájdalmas, hogy a nemzet színházából politikai ügy lett, és fájdalmas az is, hogy a politikusok nem az országért harcolnak, hanem egymás ellen.

„Számomra a színház a szerelem”

– Maximalista színésznek tartják, olyannak azonban, aki nemcsak önmagától, de másoktól is teljes erőbedobást követel.

– Valóban azt mondják, hogy nehéz ember vagyok. De azt hiszem, a végeredmény talán engem igazol. Szeretem és igyekszem segíteni a fiatalokat, ahogy engem is szeretett és segített Dajka Margit, Tolnay Klári vagy Kiss Manyi. Dajka Margit volt például az, aki látott a vizsgaelőadásomon, s utána azt mondta az akkori direktornak, Horvai Istvánnak, hogy ez a lány kell nekünk, ott a helye a Madáchban. Dajka úgy tudta kimondani azt: „Jó napot!”, hogy annak több dimenziója volt. Csak ültem estéről-estére a nézőtéren, és figyeltem, ittam minden szavát, minden mozdulatát, igyekeztem minél többet tanulni tőle.

– Áldás vagy átok a tehetség?

– Hol az egyik, hol a másik. A színpadi játék, amelynek során mindent elmondhatok, amit érzek, ami bennem van, a legtöbbet jelenti nekem. Számomra a színház a szerelem. Emlékszem, egyszer, egy premier után, Latinovits megkérdezte, hogy érzem magam, és én azt válaszoltam, hogy rosszul. Akkor Ruttkai Éva, akivel nagyon szerettük egymást, csak annyit mondott: tudod mit, akkor legyél mindig ilyen rosszul!

*

Gyorsan múlnak az órák. Ideje búcsúzni, holott még nagyon sok kérdésem lenne. Jó volna ismerni azokra is a választ, amelyekről nem akart nyilatkozni. De ezt illik tiszteletben tartani. Számomra úgy tűnik, hogy az embert a művésszel, a művészt az emberrel kívánja leplezni, ám mindkét lepel alól ki-kivillan az igazi művész és az igazi ember arca.