Ismét egy Karácsony. Nem annyira hideg, mint pár éve. Csak a szél süvít az éjszakában. Nem fehér. Inkább esős. Talán kevesebben fagynak meg az utcán. Testben. Mert lélekben egyre többen közelítenek a fagyhalálhoz.


Nem kell ehhez a megállapításhoz nagy bölcsesség

Ha egy pápának külön hangsúlyoznia kell, hogy az életükért küzdőknek segítségre van szüksége, akkor nagy baj van. Abban a fene nagy kereszténységben, amit annyian fennen hirdetnek. A szájukkal. Politikusok, politikátlanok. Decibelkeresztények. A szívükben ettől még hitványak. Ahogy szívében igaz ember lehet az is, aki talán sosem hallott papot a szószékről szólni a templomjárókhoz. De gyámolítja a rászorulót, és a humánum moralitásának talaján nem rúg a földön fekvőbe. Sokszor talán hitetlennek titulálják. S talán az is.

Akkor, ha a hitest aszerint mérik, hogy hisz-e valamiben, amit sokszor azok is csak festményről ismernek, akik másokat minősítenek. Ha aszerint minősítenek, hogy ott veri-e a mellét az első sorban, ott áll-e a gyóntatószéknél az elsők között? Az ilyenek csak minősítenek, de legtöbbször ők maguk semmilyen minőséget sem képviselnek. Illetve de, képviselnek. Egy olyan minőséget, amit, ha létezik, a sátán is undorral köp le, és dob félre.

Mert az elvtelen, a mindig legtöbbet ígérő felé húzó, gerinctelen senki, az semmivel nem is több ennél

Senki. Akkor is senki, ha milliókat ügyeskedik össze, és ezért valakinek hiszi magát. Az ilyen valakik ne ugassanak szeretetről, Istenről, kereszténységről. De még Luciferről sem. Mert még ahhoz is ismerni kell a jót, az emberséget, a szeretetet, hogy valaki tudatosan megtagadja.

Nem hiába mondja Jézus is, a kereszten is, hogy

„Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek” (Lk 23,34).

Azért persze tudjuk:

a hatalom sokaknak jelent csillogást, a csillogás vakságot. Vakságot szinte mindenre, ami másoknak nehéz, másoknak küzdelmes, másoknak keserű. Feledve azt is, hogy nem a fennen hirdetett szózat, a „lássátok, hogy itt vagyok a templomban” hívsága, hanem éppen az ellenkezője jelentené az igazi hitet abban, amit egykor egy, az emberségben testvériséget hirdető, a kiválasztottságot morális alapra helyező rabbi tanított. Mátét idézve:

„5. És mikor imádkozol, ne légy olyan, mint a képmutatók, a kik a gyülekezetekben és az utczák szegeletein fenállva szeretnek imádkozni, hogy lássák őket az emberek. Bizony mondom néktek: elvették jutalmukat.
6. Te pedig a mikor imádkozol, menj be a te belső szobádba, és ajtódat bezárva, imádkozzál a te Atyádhoz, a ki titkon van; és a te Atyád, a ki titkon néz, megfizet néked nyilván.
7. És mikor imádkoztok, ne legyetek sok beszédűek, mint a pogányok, a kik azt gondolják, hogy az ő sok beszédükért hallgattatnak meg.”

De legyen ez a legbelsőbb szoba csak képzetes

Az, aki igazán hisz az emberségben, Jézus tanításaiban, a humánum megtartó erejében, olykor óhatatlanul behúzódik ebbe a legbelső szobába. Amelynek olykor csikorgó ajtaján egy néha csak alig kivehető felirat van: LELKIISMERET. Ott a falak tükörből vannak, és önmagának hiába hazudna bárki. Pontosan tudja, hogy mit vétet. Mulasztással is. Egy elmaradt mosollyal. Egy megtagadott falattal. Egy gesztussal, vagy annak hiányával. Igaz, aki ide húzódva imádkozik, nem szükséges a közönség. Még akkor sem, ha még a katolikus liturgia is pontosan megemlékezik a mulasztásos embertelenségről: „Confíteor Deo omnipoténti et vobis, fratres, quia peccávi nimis cogitatióne, verbo, ópere et omissióne, mea culpa, mea culpa, mea maxima culpa. Ideo precor beátam Mariam semper Virginem, omnes Angelos et Sanctos, et vos, fratres, oráre pro me ad Dóminum Deum nostrum”.

Már csak ezért is nagyon nagy baj lehet,

ha a pápának olyasmire kell felhívnia figyelmet, ami Jézus tanításainak az egyik pillére. S ezért nem pironkodva szégyellik el magukat a hangzatosan hitbuzgók, hanem esetleg a pápát hülyézik le. Ahogy már megtörtént ilyesmi hazánkban. A kereszténységet nagy garral hirdető, de a kereszténységben inkább semmirekellők vezette országban.

Azért persze itt van, jön a Karácsony. A szeretet ünnepe

Amikor mindenki számot vethet azzal is, hogy szeret, vagy csak mondja. Amikor mindenkinek, aki csak mondja, bölcsességet kívánok. Ahhoz is, hogy ezt felismerje. Ahhoz is, hogy ezen változtatni tudjon. Mert a felismeréshez is bölcsesség kell. Ahogy azt Ferenc, de nem a pápa mondta:

„Uram, adj türelmet, hogy elfogadjam amin nem tudok változtatni,
Adj bátorságot, hogy megváltoztassam, amit lehet,
És adj bölcsességet, hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.”

Mert annak, aki vállalható életet él, valószínűleg könnyebb, ha már nem csak egy ékes táblafelirat az, hogy

„Memento mori”.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét