Bauer Tamás: Orbán “évértékelőjéről”, indulat nélkül

Értem a tüntetők indulatát, közel is áll hozzám. Mégis célszerűnek tartom, ha indulat nélkül gondoljuk végig Orbán mai „évértékelő” beszédét.

A beszédnek három fő eleme volt:

büszkélkedés a kilencedik éve tartó kormányzás eredményeivel, az Unió menekültpolitikájának, migrációs politikájának szidalmazása és ennek a politika középpontjában tartása, majd a családpolitikai hét pont előadása. Mindhárom részt érdemes átgondolni.

Orbán – szokása szerint, érthető módon – dicsekedett a harmadik, számára parlamenti kétharmadot hozó választási győzelemmel, és dicsekedett az elmúlt nyolc év gazdasági eredményeivel. 2009-hez, a gazdasági válság évéhez viszonyította a 2012 óta tartó gazdasági növekedést.

Ez persze tisztességtelen annyiban, hogy a Gyurcsány- és Bajnai-kormányt gazdasági válság is sújtotta (de persze a korábbi saját kormányzás hibái is, hiszen nálunk nem 2008-ban, hanem 2006-ban kezdődött a válság), az Orbán-kormányok viszont a 2009 óta tartó nemzetközi konjunktúrára, és emellett az Unió kohéziós támogatásaira támaszkodhattak, ennek köszönhetik a folyamatos növekedést és az ez által lehetővé tett életszínvonal-növekedést. A magyar növekedéshez hozzájárult a külkereskedelmi cserearányok számunkra rendkívül kedvező alakulása (mennyit panaszkodtunk a cserearányok romlásáról a hetvenes években!).

Az is tény,

hogy a kedvezőnek bemutatott gazdasági fejlemények mögött olyan kedvezőtlen események is meghúzódnak, mint a magán-nyugdíjpénztári megtakarítások konfiskálása, a rokkantnyugdíjak erőteljes megnyirbálása vagy százezrek kivándorlása. Az előbbiek nélkül nem csökkent volna így az államadósság, az utóbbi nélkül nagyobb lenne a munkanélküliség. Mindezek figyelembe vétele mellett meg kell állapítanunk, hogy Orbánék nyolc évében nem történtek olyan váratlan, milliók életkörülményeit rontó gazdaságpolitikai fordulatok, mint 1995-ben vagy 2006-ban, a reálbérek az elmúlt években példátlan arányban növekedtek (meghaladva szerintem azt, ami adott gazdasági teljesítménynövekedés mellett megengedhető volt), és ez az emberek széles körében növeli a kormány iránti bizalmat.

Magának árt, a maga hitelét rontja az ellenzék, ha ezt nem veszi számításba

Amit Orbán migránsozásban előadott, az nem különbözött a megszokottól, és jóérzésű emberben csak undort kelthet. Az sem volt új, ahogy az Európai Uniót lekommunistázta, vagy Frans Timmermans EU-biztost, szociáldemokrata csúcsjelöltet Soros kinevezettjeként aposztrofálta.

Én azt tartom a legnagyobb hazugságnak ebben a retorikában, hogy „bevándorláspártiként” támadja azokat, akik nem pártolják, nem ösztönzik a migrációt, csak elkerülhetetlen adottságnak tekintik, és azt legális, szervezett csatornákba terelve az áldozatok számát és a migránsok megpróbáltatásait igyekeznek mérsékelni. Mellesleg erről szólnak azok a nemzetközi megállapodások, amelyeket Szijjártó rendre elvet és megvétóz.

Kár, hogy a magyar ellenzéki pártok nem beszélnek erről elég világosan, hanem többnyire csak fogadkoznak, hogy ők sem akarnak migránsokat, ők sem bontanák le a kerítést. (Gyurcsány évértékelője ebben üdítő kivétel volt.)

Kíváncsi vagyok, hogy meri-e Orbán családpolitikai hét pontját érdemben támadni az ellenzék

A gyerekvállalás, a lakáshoz jutás állami támogatása, a CSOK kiterjesztése, a négy gyerekes anyáék szja-mentessége olyasmi, amire a Fidesz nagyon büszke lesz a következő hónapokban. Nálunk az ellenzék is úgy szokott tenni, mint a kormány: amit ilyen módon, vagy más módon adnak, azt a kormány, az állam adja (Orbán beszédében „a kormány állja”), örüljünk neki.

Valójában mindezt nem a kormány, nem az állam adja, hiszen neki nincs saját pénze, hanem a többi magyar ember mint adófizető. Ha a négy gyerekes anya élete végéig nem fizet személyi jövedelemadót, akkor az valójában azt jelenti, hogy mi, többiek fizetjük helyette. Ha a házasodáskor hitelt kap egy nő (vajon miért csak akkor, ha először házasodik, miközben a férjének lehet ez a második házassága, és miért nem jár ez élettársaknak, nem is beszélve a csonka családokról), majd a gyerekek születésekor az adósság egy-egy részét elengedik, ezt a pénzt is a többi magyar ember adja.

Vannak országok, ahol a nyugdíjemelési ötletekre mernek egyesek azzal reagálni,

hogy azok sértik a generációk közötti tehermegosztást. Nálunk ilyet senki sem szokott mondani, holott ez az igazság. Hasonlóképpen fel kell vetnünk, hogy vajon nem sértik-e a társadalmi igazságosságot Orbán újabb családtámogatási ötletei. Szerintem ugyanis sértik. A gyermekvállalás nemcsak teher, hanem igazi ajándék az érintett családoknak, és korántsem magától értetődő, hogy annak anyagi terheit az eddiginél is nagyobb mértékben kellene a most bejelentett módon az állampolgárok illetve adófizetők összességére terhelni.

A magam részéről azt gondolom, hogy nem kellene. Talán ennél is fontosabb kérdés, hogy ezek az intézkedések is – az Orbán-kormányok eddigi családtámogatási intézkedéseihez hasonlóan – többnyire a magasabb jövedelmű, saját tulajdonú lakást építő vagy vásárló réteg gyermekvállalását honorálják. Orbán ugyanakkor a „gyerekből élőkre” tett gyalázatos utalással tette világossá, hogy mit tart a valóban szegények gyerekvállalásáról.

A lakáshoz jutás állami támogatásával kapcsolatban nem kerülhető meg a kérdés:

vajon a családalapítás korában levőknek tényleg hitelfelvétellel, saját tulajdonú lakásban célszerű elkezdeni a közös életet? Orbán szereti azt mondani, hogy a magyar ember a saját tulajdonú lakást részesíti előnyben, de valójában nem erről van szó, hanem arról, hogy az előző rendszer (mármint a szocialista rendszer) költségvetési takarékosságból visszaszorította a bérlakás-építést, és szövetkezeti majd társasházi lakáshoz jutásba kényszerítette bele azokat a társadalmi csoportokat is (a városi alsó középréteget), akik más országokban jellemzően bérlakásban élnek. A rendszerváltást követően sem történt ebben változás. (A meglevő bérlakások privatizációja még inkább egyoldalúvá tette a lakásstruktúrát.) Az egész devizahitel-katasztrófának ez a háttere.

Az Orbán-kormány ezután is ebben az irányban lép tovább. Holott a családok gyermekvállalásának az lenne a hosszú távon előnyös és igazságos támogatási módja, ha létrejönne egy üzleti bérlakás-rendszer, amely – lakbértámogatással kiegészítve – különböző jövedelmi csoportok számára tenné lehetővé a pénzügyileg vállalható életkezdést. Romhányi Balázs, a Költségvetési Felelősségi Intézet kiváló vezetője már a CSOK meghirdetésekor figyelmeztetett: miután az építési kapacitások végesek és rövidtávon nem bővíthetők, a CSOK következménye az építőipari árak növekedése lesz.

Így is történt

A CSOK-nak a használt lakásokra való kiterjesztése a használt lakások körében hoz majd újabb áremelkedést. Egyesek lakáshoz jutása némileg könnyebbé, másoké nehezebbé válik. Igazából nem a lakással nem rendelkező, gyermeket vállalni készülő fiatal párok, hanem a lakástulajdonosok járnak majd jól, az ő lakásuk értéke emelkedik.

A Rákosi-korszak, majd az MSZMP-kormányoknak a gyes bevezetésekor, majd a hetvenes években az abortusz korlátozására tett intézkedései óta tudjuk: a népesedési folyamatokba való effajta beavatkozások átmeneti javulást hoznak, majd egy-két év elteltével visszaáll a korábbi trend. Ez várható most is. Ahhoz, hogy a trend változzék, az életkilátások tartós javítására lenne szükség. Amit az orbáni intézkedések jelentenek, az inkább jövedelemátcsoportosítás a több gyereket nevelő tehetősebb rétegek javára.

Mindez egy nagyon határozott irányú társadalompolitika újabb megnyilvánulása. Az a dolgunk, hogy elemezzük és leleplezzük.