Banánköztársaság
Bruck András: A hányinger hajtóereje
Kivételesen egy vers utolsó soraival kezdeném. (Petri György, Pro memoria)
„… Mindennek van határa.
És néha érzelmi
tényezők is vezetnek
politikai válsághoz, például:
a hányinger”.
Október 13-a, az önkormányzati választások óta a hatalmon lévő banda folyamatosan hányinger közeli izgalmi állapotban van,
az őket undorral és megvetéssel figyelő, sajnos még mindig csak figyelő állampolgárok százezreit pedig a hányinger kerülgeti. A bandát a csaknem egy évtizede tartó győzelmi mámorából egy pillanat alatt kijózanította október 13-a váratlan eredménye; a bandatagok hirtelen megértették, hogy sokkal több embernek van elege belőlük, mint gondolták. Úgyhogy átmeneti zavarodottság és fair-play színlelés után, ami még rosszabbul állt nekik, mint a nyílt szemétkedés, nekiláttak annak az egyetlen dolognak, amihez az ország kifosztásán kívül értenek: a diktatúra további, újabb védvonalainak kiépítéséhez.
Naponta érkező bejelentéseik szerint tervezik megszüntetni a színházak, általában a kultúra még megmaradt önállóságát, a könyvkiadás, a könyvpiac totális kontrolljára készülnek, jön rabszolgatörvény külön a pedagógusoknak is, és természetesen tovább nehezítik az ellenzéki pártok működését. És mi minden lesz még! Nyilvánvaló, hogy október 13-a megdöbbentette és megrémítette őket, mint ahogy az is nyilvánvaló, hogy nincs más eszköz a kezükben, mint a diktatúra védelme foggal-körömmel.
Miért?
Mert az életszínvonalunk harminc év elteltével is a fele, harmada a nyugatinak, Magyarország maradt, ami volt: keleti ország – leszakadó, kiszáradó pocsolya, ahol még egy nyomorult kerékpárút is kizárólag a Nyugat pénzéből épül. A nyugdíjak vásárlóértéke most már zuhan, az egészségügy romokban, és már csak foltokban működőképes, a kórházak filléres adományokért könyörögnek, a közoktatás szándékosan egyre alacsonyabb szinten folyik, ami még akkor is végképp lehetetlenné tenne bármilyen felzárkózást, ha az a kormány céljai között volna. De nincs. A „holnap utolérjük” ezt vagy azt, sima hazugság, manipuláció. Senkit és semmit nem érünk utol, minden nemzetközi mutató az EU utolsó három helyének valamelyikére helyez bennünket, de globálisan is mind több területen vagyunk már csak a századik körüliek. Utánunk lassan már csak a sáskajárás, a vulkánkitörés és a szökőár van.
Mitől is lenne, lehetne másképp?
A gazdaságot, amelyen végtére is minden nemzet sorsa áll vagy bukik, kizárólag a millió tonnányi beleöntött beton fűti, de stadionokban, sajna, nem születik életszínvonal. Végzetesen – és ez szó szerint értendő – hiányoznak azok a fejlesztések, amelyek a tartósan fenntartható növekedést biztosíthatnák. Ami szaknyelven úgy hangzik, hogy túl sok a „meg nem térülő beruházás”, az magyarul azt jelenti, hogy az EU-pénzekből döntően az ország jövője szempontjából értéktelen és haszontalan magánvagyonok lettek, valamint ugyanolyan értéktelen és haszontalan sportlétesítmények. Ez utóbbiak helyén lesznek majd az új rozsdaövezetek, de a rezsim még többet akar belőlük. Most éppen Csepelen 120 milliárdért. A diktatúrák jól bevált receptje ez: fuss, dobj, ússz, edzd halálra magad te szerencsétlen, a nyomorultak meg majd a nézőtéren tapsolnak neked, addig se gondolnak a konyhaasztalon gyülekező befizetetlen csekkekre. Hahaha, röhögnek a VIP páholyokban az illetékesek, és lenyelnek egy ingyen kaviáros szendvicset.
Ebből nem jöhetett ki más, mint ami kijött:
az EU 281 régiójából a mi Észak-Alföldünknél csak hét régió szegényebb, de a Dél-Alföld, Észak-Magyarország és Dél-Dunántúl is nagyon mélyen van. Plusz 5 kiló krumpli és rezsiutalvány. A másik oldalon, a sok millió vesztessel szemben állnak az önkényuralmi rendszer egyre szaporodó számú kegyeltjei, most legújabban tucatnyinál is több állami vezető: az ő további, mindhalálig lojalitásukat egészen brutálisan megnövelt fizetésekkel vásárolták meg. Az Alkotmánybíróság elnöke az eddigi 1,5 millió helyett 3,8-at, a Gazdasági Versenyhivatal vezetői 1,7 helyett 4 milliót visznek ezentúl haza, de még a Nemzeti Választási Iroda vezetője is az eddigi dupláját, 1,9 milliót. Na és ő miért? Csak nem az összeomló választási rendszerért?
Eközben teljes szektoroktól pár százalék béremelést is megtagadnak,
pedig állítólag ez itt most nekik, nekünk, mindannyiunknak az „új aranykor” (Matolcsy). És persze az elnyomó, népnyúzó rendeletek azonnali aláírója, az államelnök is elnyerte jutalmát: az ő fizetése is a duplájára, három és félmillióra nőtt. Plusz teherként az egész családja is itt van a nyakunkon, feleségestől, gyerekestől: nekik immár szintén több jár, mint egy átlag magyarnak az egész élete munkája során.
Ezt a rémálmot – ezt a velejéig rothadt, az elképzelhetőnél is ezerszer romlottabb, korruptabb, és égbekiáltóan igazságtalan rendszert kell tehát a bandának megvédenie. A kizárólag közpénzből, azaz bűntényekből szerzett százmilliókat, egy- és tízmilliárdokat, legfelül már egyenesen százmilliárdokat, a jachtokat, bankokat, kastélyokat, szállodákat, üdülőket, éttermeket, a gombokért kiutalt luxuslakásokat, ezer és ezer hektár földeket – durván fél Magyarországot. Na, ezért jár ide menetrendszerűen a cár és a szultán, ezért rohangál Orbán a félázsiai diktátor rokonsághoz, mert számára ők a lámpás a teljes sötétség felé vezető úton. Valójában már csak a még nyitott határok kötnek össze minket a Nyugattal, a valóban szabad világgal.
Megérdemeljük?
A kérdés költői, ha már egyszer úgyis verssel indítottam. Nem tudom, hogy az ellenzéki pártok teljes megbénításának kísérletére lesz-e, lehetséges-e hatékony válasz? Nem tudom, szándékukban áll-e újabb három évet végigülni a parlamentben, hogy a 2,6 millió forintos parlamenti elnök tovább szórakozzon velük. Nem tudom, hogy a növekvő hányingerét október 13-án világosan jelző társadalom bekattan-e egy nap, és hajlandó lesz-e végre igazi társadalomként viselkedni, vagy továbbra is csak az egyik négynapos munkaszünetből zuhan a másikba.
A vidék néhány városon kívül halott, ott már most teljes a sötétség, némi fény csak a fővárosban pislákol. Ezért a diktatúrával szembeni ellenállás is csak innen képzelhető el, innen szervezhető. Június 29-én, „Budapest, Moszkvára néző ablak” című fb-posztomban írtam:
„Nincs irigylésre méltó helyzetben Karácsony Gergely… lehetséges, hogy nem tudja, mi vár rá?… Elhiszi, hogy tudhat hasznos kompromisszumokat kötni azzal az emberrel, akivel még senki nem tudott?”
Azt hiszem, a „kompromisszumok embere” is kezdi már látni,
nem lesz elég csak annyit mondania, amit mindenki tud, hogy „elvitték az iskolákat, elvitték a kórházakat, most a színházakon a sor.” Mivel megakadályozni semmit nem fog tudni, hiszen, ha kell, fél nap alatt törvényt hoznak bármiről, inkább szinte szellemi, spirituális vezetővé kell válnia. Félelmet nem ismerő patriótává. Ami itt és most egyetlen dolgot jelent: minden szavával, nyilatkozatával küzdeni az országot az oroszoknak átjátszó, a hazát szétlopó, a nemzetet letaposó, minden fejlődést csírájában elfojtó rezsim ellen.
Budapest az ország szíve és agya, és többségében ellenzéki érzelmű, ezért a hatalom a leginkább innen sebezhető. A főpolgármester kivételes helyzetben van ehhez, de a feladata is kivételesen nehéz. Csak kevesen lennének képesek ebben a helyzetben is helytállni. Ő tehát vagy belülről megérik rá, felnő hozzá, vagy maradnak számára az olcsó kis alkudozások, buszokról, CT-kről, fákról – és marad a diktatúra.
(A fenti véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi a Városi Kurír álláspontját, de itt a helye, mert sokakat érdeklő problémát vet fel. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, (info@varosikurir.hu) csak bátran!)
Olvasnál még Bruck Andrástól a Városi Kuríron? Ide kattints!
Szerző
