A Ceaușescu-hagyaték

Több mint 100 éve született a romániai Scorniceștiben a XX. század egyik leggyűlöltebb alakja, Nicolae Ceaușescu. A kezdetben még nyugaton is népszerű államfőből lett helikopteren menekülő bukott diktátor, életútja keresztülvezet a korszak kommunista nemzetpolitikájának sajátosságain, sztálinista területrendezésén, valamint a román modell magyarságpolitikáján.

Cipészinasból koraérett zseni

Ceaușescu születésekor két másik bátyja után, a Nicolae keresztnevet kapta, mivel – az Olt megyei faluban közismerten részeges – apja, más fiúnevet már nem tudott kitalálni. A rendszeresen összevert, visszahúzódó kisfiúra a legtöbb kortársa titokzatos, tehetségtelen figuráként emlékezett kisiskolás korából.
Mindössze 11 évesen – elemi iskolai tanulmányainak befejezése után – a „Balkán Párizsában”, Bukaresten próbál szerencsét cipészinasként.

Az éppen csak serdülő Nicolae sorozatos kudarcai, kiszolgáltatottsága és egzisztenciális kilátástalansága közepette a bukaresti kommunista mozgalomban találja meg az első olyan integratív közösséget, amelynek szinte feltétel nélküli tagja lett. Rövidesen tanulmányozni kezdi Marx és Engels munkáit, majd a bukaresti munkásosztály egyre ismertebb alakjaként elhatározza, hogy ő lesz „Románia Sztálinja”.

Rajongott az antiszemita, magyarellenes Vasgárdáért, ám alig 15 évesen belépett a családjaként hivatkozott Román Kommunista Pártba.

A következő években többször is letartóztatják utcai verekedésért, illegális tevékenységért, amelyet a későbbi propaganda a koraérett zseni társadalmi igazságosságért való fellépéseként állított be.

Vigyázó szemetek Moszkvára vessétek

1944 augusztusában, a II. világháború végéhez közeledvén, a Németország mellett addig elkötelezett román vezetés németellenes puccsot hajt végre, ezzel megnyitva az utat a román kommunisták, így a szovjet típusú diktatúra előtt.

Ceaușescu karrierje a pártban szép tempóban ível fel, a ’46-os választások napján meggyilkolja a bankárt, aki megtagadta a Kommunista Párt finanszírozását.

Azonban feltétlen lojalitásának bizonyítása után sem bízzák még rá a pártvezetést. A legtöbb jegyzőkönyv szerint ugyanis borzalmasan dadog, ráadásul végtelenül agresszívnak és kiszámíthatatlannak bizonyult.

1950-re vetélytársait a legvadabb kommunista tempóban eltakarítva, és az addigi kellemetlen dadogását leküzdve, honvédelmi miniszterhelyettessé avanzsál; innen már a kommunista elit megbecsült tagjaként, egyenes út vezetett a párttitkári, illetve államfői székbe.

1967-ben, államfői kinevezésével felgyorsult orosz mintára az egypártrendszer bevezetése, az államosítás, a jogállamiság maradékainak földbe döngölése, a szovjet rendszerre veszélyt jelentő kisebbségi kulturális hálózatok, intézmények végső ellehetetlenítése.

A román magyarságpolitika

A világháborút átvészelő magyar társadalmi- és településszerkezet a sztálinista diktatúrává lett Romániában a rendszer egyik első célpontja lett. A homogenizáló vezetés közigazgatási reformok, modernizáció címszó alatt igyekezett felszámolni a nemzetiségi szigeteket, hol bürokratikus, hol brutális eszközökkel.

Az egyik ilyen, a társadalom legmélyebb rétegeibe, mindennapjaiba ható eszköz például a – jelentős orosz hagyományokkal rendelkező – felülről gerjesztett konfliktus az etnikumok között. Különösen működőképesnek bizonyult abban az esetben, amikor a térség népei, megfosztva az alulról szerveződő, kapcsolódó közösségeiktől, nagyon kevés információval rendelkeztek egymásról. A legszemtelenebb, legabszurdabb propagandának kívántak megágyazni az információáramlás alapfeltételeinek megszűntetésével.

A Szovjetunió nyomására már 1952-ben szentesítette az új alkotmány a Magyar Autonóm Tartományt (MAT) – mint elméletileg önálló, autonóm közigazgatási egységet -, amely a történelmi Székelyföldet foglalta magában. Egy 1956-os népszámlálás szerint a tartomány 77,3%-a (565.510 fő) vallotta magát magyarnak, a tartomány vezetése, illetve hivatalnokai is túlnyomó többségben magyar nemzetiségűek voltak. Azonban a legprecízebben megkomponált autonómialátszat ellenére sem jelentett ez a közigazgatási egység valódi önállóságot, a tartomány közvetlenül a Kommunista Párt központi irányítása alatt állt.

Ezt remekül illusztrálja például az ’56-os magyar forradalom kirobbanása utáni központi bosszú, amely szerint a magyar tartomány vezetői „szemet hunytak a magyar nacionalizmus fölött”, ezért több év leforgása alatt, a vajmi kevés végrehajtói jogkörüket is tovább szűkítették, a tartomány létezésének maradék értelmét is elvették és kvázi feláldozták a Kommunista Párt román nacionalizmusának oltárán.