Banánköztársaság
Csak az a fontos, hogy mennyi lesz a kereset!
A nagyvilág, s benne Magyarország, illetve szűkebb köröm sorsának alakulását évtizedek óta követve próbálom megfejteni választói rétegek, csoportok, személyek magatartását: vajon választások alkalmával ki, miért éppen oda teszi kézjelét a szavazólapon, ahová teszi, holott adott esetben – akár talán tudottan is – saját érdeke ellen cselekszik. Kutatásokra épülő elemzések sokasága ad választ erre a kérdésre – már ott, ahol a kérdés egyáltalán indokolt, vagyis a demokráciákban.
A létezett szocializmusban a Hazafias Népfront kerületenként egyetlen jelöltjére voksoltunk 95-99 százalékos egyöntetűséggel. A jelölteket pedig az MSZMP illetékesei választották ki, s a jelöltek vállalták a feladatot, „ha az elvtársak úgy gondolják”. (Voltak azért meglepetések, mert például Szabó Kálmán közgazdász professzor bizottsági ülésen mondta a hivatalban levő pénzügyminiszter szemébe, hogy a benyújtott költségvetésben hülyeségek vannak, mert például a 3. oldalon szereplő szám totál ellentétes a 9. oldalon levő számmal. A szocializmus utolsó 10 évében a parlament mind több önmozgással társadalmi jelentőségre tett szert.)
Faramuci választási rendszer
Manapság a kormánypárti jelölteket nem a népfront, hanem személyesen Orbán Viktor választja ki otthonos felcsúti környezetében, és a (finoman szólva) faramuci választási rendszer, valamint a megingathatatlanul fideszes választók köre gondoskodik arról, hogy a jelöltek diadalmaskodjanak. Kétharmaddal – akkor is, ha cakumpakk kevesebben voltak, mint a más pártra szavazók . (Volt már erre példa nem egyszer.) A tények a választók igen tekintélyes részénél semmit nem számítanak. Az európai és a hazai hosszú idősorok, statisztikák arról tanúskodnak, hogy Magyarország a legutóbbi másfél évtizedben, 2010. óta hanyatlik, helyezése az európai versenyben minden tekintetben romlik, s jóllehet korábbi önmagához képest kétségtelen a gyarapodás, nemzetközi összevetésben a jobbak közül szinte mindenben az utolsó helyekre csúsztunk.
Ő a mi emberünk
Magyarországon az utóbbi években jelen van mind az abszolút, mind a relatív elnyomorodás. A visszaesést széles rétegek mindinkább a bőrükön érzik, a kormány működése iránti elégedetlenség nő, s ennek tulajdonítható az alig megszületett, de még formát sem öltött új párt relatíve gyors és jelentős tömegtámogatása. De jóformán csak az „óellenzék” bukott, a Fidesz jobbára még megőrizte szavazóit, pedig nincs olyan társadalmi-szavazói réteg az országban, amelyet a kormány időről időre ne sértett volna meg érdekeiben vagy önérzetében és közérzetében. A szavazati arányok és a közvélemény-kutatások eredményeinek ismeretében azt kell feltételeznünk, hogy sok-sok szavazó minden ésszerű megfontolást mellőz a szavazófülkében, s magabiztos tájékozatlansággal szavaz Viktorra és az ő embereire, mert „a Viktor, ő a mi emberünk!”
<<< Olvassa cikkeinket a Facebookon és a Google hírei között is! >>>
A demokrácia fontos! De mi az?
A Policy Solutios kutatói úgy gondolták, hogy ez még nem kielégítő válasz a kérdésre, s alaposabb vizsgálódásba kezdtek, amelynek eredményeként megszületett a tanulmány, amely a vizsgált kérdésekben nyolc európai ország tapasztalatai alapján nemzetközi összehasonlítást is tartalmaz:
”Identitás, párthűség, polarizáció – Hogyan úszhatják meg a demokratikus úton megválasztott politikusok a demokrácia leépítését Magyarországon?
(A Policy Solutions és a Friedrich-Ebert-Stiftung bécsi irodájának közös kutatása a demokráciával kapcsolatos attitűdökről Magyarországon.”) A szerzők összefoglalóan megállapítják, hogy a magyarok szerint a demokrácia fontos, de azzal, ami van – elégedetlenek. Az első, szembetűnő furcsaság: a kormánypárti szavazók 60%-a, az ellenzékiek csaknem 90%-a tartja fontosnak, hogy demokráciában éljen. Viszont
„Ami a demokrácia minőségét illeti, a kormánypárti és az ellenzéki szavazók mintha párhuzamos valóságban élnének. Míg az ellenzéki szavazók jelentős többsége elégedetlen a magyar demokrácia állapotával, és az ország kormányzását nem tartja demokratikusnak, addig a Fidesz-szavazók többsége ezzel ellentétes véleményen van.”
– olvasható az összegzésben. Alapvető probléma, hogy a választók egy része nem is tudja, hogy mi a demokrácia, nem tudja, hogy melyek a jellemzői, nem tájékozott a hatalom megosztásáról, fékekről és ellensúlyokról, szabadságjogokról és az állam kötelességeiről a polgárok iránt.
Ez a demokratikus kompetencia mutató.
Összehasonlítva más európai országokkal a demokratikus kompetencia szintje Magyarországon a legalacsonyabb, a válaszadók 72%-ának van fogalma a demokratikus alapelvekről. A fiatalok a legkevésbé tájékozottak erről.
Úri huncutság
Ezzel együtt nálunk a választók kevésbé büntetik a politikusokat a demokratikus normák megsértéséért, mint másutt. Magyarországon ilyesmiért csak a szavazók 4,8 százalékának bizalmát veszti el a széltoló jelölt, ez a legalacsonyabb érték a vizsgált országok közül. (A választók ezt mintha a politika velejárójának tartanák, esetleg innen származik a mondás: a politika úri huncutság.) Ugyanakkor a nők, az idősebb, az iskolázottabb és a budapesti szavazók jobban büntetik az antidemokratikus jelölteket.
A párthovatartozás nálunk általában inkább felülírja az önkényeskedő politikusi magatartást, mint más országokban. Ráadásul egyes személyek iránti rokon- vagy ellenszenv fontosabb, mint a jogsértés, a nagyotmondás vagy éppen a jól végzett képviselői munka. A pártok hívei között a Fidesz szavazói a legrugalmasabbak az antidemokratikus magatartással szemben.
Évtizedekkel ezelőtt azt mondta nekem Szlovákiában egy magyar építőmunkás:
„Higgye el uram, nem számít más, csak az, hogy mennyi lesz a kereset!”
A jelek szerint az öreg szakinak igaza volt, mert a keresettel (vagy inkább annak reményével) törődnek az emberek, a demokráciával azonban sokkal kevésbé. Mert nem tudják , hogy a demokratikus jogállamban lehet leginkább megteremteni (kikövetelni) a megfelelő munkakörülményeket és a munkához igazodó bért, a jogbiztonságot, létbiztonságot és a jobb jövő reményét. Illiberális Fidesztánban erre nincs mód, nincs esély.
