Dragomán György: A politika mindenben önmagát akarja viszontlátni

Dragomán György József Attila-díjas író, műfordító a Magyar Nemzetnek adott interjút. Az alkotó elmondta, a neve megvan a szakmában, írhat akármit, az olvasói többnyire bíznak benne annyira, hogy elolvassák. 

Nem hisz a kategorizálásban

„De alapvetően nem volt semmilyen visszajelzés egyik közeg felől sem, és ha lenne, akkor sem érdekelne. Nem hiszek a kategorizálásban, és nem érdekel a zsánerirodalom mint szubkultúra. Persze kényelmes dolog kategorizálni, piaci igény is van rá, és nem is lehet tagadni, hogy léteznek zsánerkönyvek. A kérdés inkább az, hogy melyik irányból melyikbe van átjárás. „

A beszélgetésen szóba került, hogy a magasirodalmi közeget nemcsak a zsánerek, de a hatalom felől is éri kihívás: a kormány sok milliárd forinttal támogatja a köreihez közeli irodalmat. Az író elmondta, szerinte mennyiben múlik a pénzen a kultúra minősége:

„Ez olyan, mint a foci. Működik itthon a foci? Nem. A dolgok nem a pénztől működnek, a tehetség és a pénz nincs egymással semmiféle viszonyban. Abból a szempontból talán igen, hogy tehetséggel lehet pénzt keresni, de pénzzel nem lehet tehetséget./…../ „Amit inkább bánok, az az, hogy a civil társadalom nem vált olyan erőssé soha, hogy megteremtsen, és érdemben működtetni tudjon egy független, tartós és erős irodalmi intézményrendszert. Például rengeteg díj szűnt meg néhány év után, amikor elfogyott a kezdeti lendület. Az író tevékenységét évtizedekben lehet mérni: nincs azonnal eredmény. A politika mindenben önmagát akarja viszontlátni, de egy ciklus négy év, egy regény meg nyolc. Egyszerűen nem kompatibilis egymással a kettő.”

Mindenkinek feladata politizálni

vagy a politikáról beszélni, ezt nevezik boldogabb helyeken közbeszédnek:

„Ehhez nem kell jogosítvány, elég a józan ész, és írónak sem kell lenni hozzá. Egy ideális társadalomban a politikai kérdéseket a köz megvitatja, és ezzel formálja a politikát. Magyarországon ez megszűnőben van, itt a politika már évtizedek óta kizárólag pártpolitikát jelent, és ezért roppant narcisztikus lett, és öncélú. Nem csodálkozom azon, hogy egyre kevesebb írónak van kedve részt venni ebben. Az egyébként, hogy az irodalom mennyire át van politizálva, a mindenkori hatalom civilizációs fokától függ.”

Minél kevésbé civilizált a hatalom,

minél inkább az uralma alá kívánja vonni a valóság teljességét, annál inkább politikainak fog tűnni az irodalom, akár az író szándékától függetlenül is. Érdekes gondolatokat fogalmazott meg arról, hogy kinek van hosszabban tartó hatása, egy írónak, vagy egy politikusnak:

„A frappáns válasz erre az, hogy tessék megnevezni Ady korának pártelnökeit vagy akár csak a pártokat magukat. Még az is lehet, hogy Kun Béláról többeknek jut eszébe az Édes Anna első sora, mint a proletárdiktatúra. A brusztolós politikánál pedig még a brusztolós irodalom is maradandóbb, a száz évvel ezelőtti napilapokban közölt versek vagy tárcák máig aktuálisak lehetnek, a politikai hírek, sőt cikkek nagy része viszont legfeljebb csak a korszakra szakosodott történészeket érdekli.”