Egy ideig még nem sittelnek le…

Bűnös természetemnek köszönhetően – de lehet hogy puszta kalandvágyból -,igen sűrűn járom a belváros utcáit. Hol egy takaróval, hol teával, hol szendvicsekkel, fájdalomcsillapítóval, ezzel-azzal, amit épp adni tudok.

Mindig gazdára talál amit viszek.

És nem vizsgálom, hogy akinek szüksége van mindezekre, az vajon menekült vagy kilakoltatott. Az utcán él. Éhes, fázik, elesett. Kiszolgáltatott. És igen, még hálás lehetek, mert itt a főváros szívében még nem helyeztek kilátásba galád tetteimért büntetést.

Még nem sütötték rám, hogy támogatom az illegális bevándorlást. Szerencse, hogy 8 km-nél távolabb van innen a határ…, mert akkor nem úszhatnám meg, hogy törvényt szegjek, ha meleg ruhát adok egy fázónak, vagy zsebkendőt, hogy letörölje a könnyeit egy menekült. Akkor már most várhatnék az ítélet napjára.

Nem is tudom, lehet-e erre bármit mondani…

A nagymamám története jár a fejemben. Hírből sem ismerte a kereszténydemokráciát, de mélyen hívő katolikus asszony volt. 12 gyermeket szült, tízen élték meg a felnőtt kort. Szerette a családját, szerette a helyet, ahol élt, és szerette a falubelieket is.

Amikor a szomszédjukból deportálták Lejbusékat, a barátaikat – akiknek kilenc gyermekük volt -, nagyanyám szaladt a szekér után, amire felültették a családot. Kenyeret vitt, terhesen. Az idegen csendőrök – akik a menetet felügyelték -, ellökték a nagyanyámat. A kenyér a sárban landolt.

Nagyanyám nem értette, hova veszett az irgalom…

És ahogy ő sem értette az értelmetlen gyűlöletet, úgy magam sem értem.
Csak azt tudom, szűkül a határ, és néha sírnak a csillagok az ég börtönében…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük