Egy mondat, ami fölért a Nobel-díjjal

A mai kisgyermekes szülők között talán egy sem – vagy csak nagyon kevés – akad, aki nem Levente Péter kicsinek és nagynak egyaránt sokat adó, élményt nyújtó előadásain nőtt volna föl.

Feltétel nélküli szeretet

Sokszor elgondolkodtam azon, vajon mi lehet a titka? Miként képes csöndesen, a dorgálás legkisebb jele nélkül fegyelmezni a méhkashoz hasonlóan nyüzsgő, csivitelő kicsinyek hadát? Miért, hogy még a legfélénkebb óvodás is hajlandó perceken belül az ölébe ülni? Talán, mert az apróságok biztonságban érzik magukat mellette. Mert ha nem is tudják, de érzik, hogy egyenjogúak vele, és feltétel nélküli szeretetet kapnak tőle.

Ezért is kerestem meg őt, és a feleségét, Döbrentey Ildikót, aki immár ötven esztendeje nemcsak társa, de alkotótársa is a művésznek, hiszen ő írja Levente Péter műsorait. Mindebből következik hasonló gondolkodásmódjuk. Érdekelt, miként gondolkodik a karácsonyról, a szeretetről szóló ünnepről két olyan ember, akiben oly sok szeretet van ebben a gyakran szeretet nélküli világban.

– Számomra a karácsony a szerető család ünnepe – jelentette ki Levente Péter, majd hozzátette: a szeretet szót soha nem használom jelző nélkül. Számomra ez a nagyon szép, sokat jelentő főnév jelzője lehet őszinte, szívből jövő, hűséges, alkalmazkodó, kíváncsi, megbocsátó. Ilyen módon szeretem a családomat – a feleségemet és alkotó társamat, Döbrentey Ildikót, és Dorkát, a lányomat és természetesen az unokámat. Őszintén megmondom, nem tudok mindenkit szeretni. Erre csak Jézus képes. Nekem az marad, hogy a körülöttem lévő embereket odafigyelően szeressem. Akivel szóba elegyedem, azzal igyekszem pillanatok alatt személyes kapcsolatot teremteni. Ez úgy valósítható meg, hogy figyelek rá, és nemcsak mimikával mosolygok, hanem belülről, őszintén. A belső mosoly a másik számára azonnal érzékelhető, mert az az ember szemében is látható. A dolog annyira egyértelmű, hogy még a kutyák is érzékelik. Mindazok, akiket ilyen jelzős szerkezettel szeretek, valamennyien igényes emberek. Számomra rendkívül fontos, hogy mindig képes legyek megkülönböztetni a jót a rossztól, a természetest a természetellenestől.

Nem az a lényeg, hogy mit kapunk

– Miként zajlik a Levente családban a karácsony?

– Ahogy azt még kisfiú koromban az édesapámtól tanultam. Mindig azt mondta nekem, nem az a lényeg, hogy mit kapunk, hanem az, mit adunk a környezetünknek ezen az ünnepen. Mondok erre egy példát. Gyerekként nagyon sokat veszekedtem a húgommal. Édesapám arról győzködött, hogy gondoljam meg, milyen szép ajándék lenne, ha advent idején visszafognám magam. Nem állítom, hogy tökéletesen sikerült, de az bizonyos, hogy olyankor jóval kevesebbet ugrattam. A háború után nagy volt a szegénység. Szegények voltunk mi is, de ez nyomorrá soha nem aljasult. Karácsony előtt édesapám mindig bement a tanácsba – akkor így hívták az önkormányzatot – és megkérdezte, kik a környéken a magányos, 80 évesnél idősebb özvegyek, olyanok, akiknek senkijük sincs. Mert ezeknek az öregasszonyoknak nem az egyedüllét a legfájóbb, hanem a magány.

– Öregemberről nem érdeklődött a papa?

– De igen, ám 80 évesnél idősebb férfit soha nem talált, mindig csak nőt. Szóval, hogy folytassam, karácsony este elmentünk a templomba, az istentiszteletre, s azután fogtuk a már előre elkészített, cserépbe ültetett fenyőágat, amire gyertyát tettünk, és néhány darab házi szaloncukorral is földíszítettük (egész évben gyűjtöttük a csomagoláshoz a sztaniolpapírt), meg egy-egy kiló zsírt, lisztet, cukrot, amit ugyancsak szépen becsomagoltunk, és elindultunk a magányos özvegyasszonyhoz. Én vittem egy kiscsengőt, a húgom meg a csillagszórót. Persze nem volt egyszerű bejutni az éppen aktuális nénihez. Mindig eltelt vagy tíz perc, mire megértette, hogy nem vinni akarunk, hanem hoztunk. Amikor beengedtek, átadtuk az ajándékot, énekeltünk néhány karácsonyi dalt, és beszélgettünk vele. 1948 és 1956 között három ilyen nénink volt. Újat akkor kerestünk, ha meghalt az, akihez addig jártunk.

– Felnőttként, amikor már saját családja volt, folytatta ezt a hagyományt?

– Természetesen. A feleségemmel, a kislányommal és az anyósommal mindig megkerestük – amíg voltak – az idős rokonokat. Dorka kilenc éves volt, amikor a vakok intézetébe kezdtünk járni, az állami gondozottakhoz, akik bizony nagyon magányosak voltak a karácsonyestéken. Így az én gyerekem szintén – akárcsak annak idején jómagam – megtanulta és mindig tudta, hogy először adni kell – időt is –; akkor fölértékelődik amit kap.

A folytatásban a karácsony asszonyszemmel.