Egy testileg-lelkileg fázó hajléktalan nem mesét mond….

Józsi ( aki Laci, de ez egy hosszú történet), remekül rajzoló fedél nélküli barátom újra az utcán van. Egy hónap kórház és szálló után ma ismét a kő a fekhelye éjjelre. Ne kérdezzétek miért, mert én nem hadakozom ócska propagandával, hogy van elég hely a szállókon.

Józsi nem hülye,

nem önszántából vacog a takarók alatt, és nem hobbiból mantrázza józanul: fázom, fázom, fázom.
Egy testileg-lelkileg fázó hajléktalan nem mesét mond. Tényszerűen közli, onnan ahol eddig volt, el kellett jönnie, mert sokan voltak, és ő a többiekhez képest jobb állapotban van. Egész nap mászkált, de nem járt sikerrel.

Józsinak öt lábujja hiányzik.

Elfagytak a hosszú teleken. Nem könnyű szállásért gyalogolnia a mínuszokban, de gyalogolt. Hiába. Maradt a biztos lépcső. És a tudat, hogy a novemberben tőlünk kapott 46-os cipőbe a bekötözött 42-es lába kényelmesen elfér, a cipő pedig meleg, és remény van arra, hogy a maradék öt lábujja átvészeli a telet. Ennyit a testről. A lelkének meg ott volt a rajzolás. Azt mondja, sokat segített a mappa meg a ceruzák.

Mondom neki, hogy készüljön, ugyanis holnap bepótoljuk az elmaradt karácsonyt, mert ahogy a többieknek, úgy neki is hozott a Jézuska ajándékot. Ki tudja, talán épp ecsetet és temperát, amit annyira szeretett volna.
Jó látni, hogy elmosolyodik. Mutatja is gyorsan a rajzait. A Beatles a favorit, és John Lennon a király. Minden számára emlékszik. Imagine a kedvence. Én is szeretem.

Megnyugtatom, hogy hálózsákot és takarót is viszek holnap.

Az nem ajándék. Arra szüksége van. Leteszem búcsúzóul a kalácsot, meg a cigit. Ne rója fel senki sem.

Özönlenek a beadványok az AB-hez a hajléktalansággal kapcsolatos törvény miatt

Hajléktalanokról énekelni nem kell félnetek – vagy mégis?