Egyedül nem megy, avagy veszíteni tudni kell! – Naomi Osaka pályaszéli esete

Napok óta attól hangos a sportsajtó, hogy a Francia Nyílt Teniszbajnokságon (Roland Garros) szereplő Naomi Osaka nem volt hajlandó megjelenni a mérkőzések utáni sajtótájékoztatókon.

A haiti származású japán teniszezőnő, aki amúgy New Yorkban nőtt fel inkább kifizette a rá kirótt 15 ezer dolláros büntetést, majd visszalépett a tornától.

A versenyző korábban jelezte, hogy mentális egészségének megóvása érdekében nem vesz részt a sajtótájékoztatókon a Roland Garroson. Vasárnap volt az első mérkőzése, amit megnyert, és a pályán nyilatkozott a sajtónak, de utána valóban kihagyta a médiakonferenciát, ezért kapta a pénzbüntetést.

Végül hétfőn úgy döntött, a folytatásban nem lép pályára

A négyszeres Grand Slam-győztes játékos karrierje során mintegy 20 millió dollárt keresett a WTA által szervezett versenyeken. 2019. január 28-án feltornázta magát a világranglista első helyére. Jelenleg a második helyen áll.

A játékos döntéséről lassan már mindenkinek van véleménye pro és kontra.

Csepelyi Adrienn a WMN.hu-n egy hosszú cikkben kel Naomi Osaka védelmére.

A szerző először kárhoztatja a pálya széli interjúkat, majd következik egy teljesen félreértett példabeszéd, miszerint mit szólnánk hozzá, ha a munkahelyünkről való kirúgás után újságírók tucatja dugná orrunk alá a mikrofont.

Hát, éppen ez a lényeg! Nálunk, hétköznapi embereknél ez nem opció. Ám amint közszereplést vállal valaki: vállalatot irányít, polgármesternek áll vagy profi sportoló lesz, akkor azzal együtt jár a nyilvánosság pozitív és negatív oldala is.

Naomi Osaka búcsúzik Párizstól

Csepelyi Adrienn a második példabeszédben még jobban mellélő, amikor betegség miatti munkahelyi fiaskó, egy elrontott prezentáció után képzeli oda a TV-s kamerát és a riportert.

Ez ám az igazi csúsztatás. Nem, ilyen a hétköznapi életben nincs, illetve olyan van, hogy éppen a vállalatvezetők, menedzserek keresik a kamerákat, hogy szerepelhessenek, hogy jobban el tudják adni a cégüket, a terméküket.

Ha valaki akár fizikailag beteg, vagy mentálisan rossz passzban van, akkor kérjen segítséget. Begyógyszerezve ne vállaljon el semmilyen prezentációt.

De visszatérve a sport profi és sokszor kegyetlen világára

Az teljesen nevetséges feltételezés, hogy a sportoló mondja bele egy kamerába, amit gondol, posztolja ki, írja meg és majd abból dolgozunk. Igazi újságíró ilyet le se írna. Éppen a jó kérdések és a jó válaszok kicsikarása a lényege ennek a műfajnak.

A pálya széli interjúról rádiós kollégáim örökké emlékezetes pillanatai jutnak eszembe pl. egy-egy olimpiai aranyérem megszületése után. Azokat az esetlen, rossz interjúkat sose fogjuk elfelejteni.

Amúgy a profi sportoló, mint közszereplő éppen ebből él

Abból, hogy kamerák kereszttüzében játszik és utána nyilatkozik is. Egy teniszezőnek csak egy-egy Grand Slam győzelem után lesz lesz milliós követői tábora az Instagramon, addig csak elevickél a közösségi médiában.

Az is teljesen téves, hogy a sportolónak nincs szüksége a médiára, csak a médiának a sportolóra. Ha ez így lenne, nem nyüzsögnének a sportolói PR-ral foglalkozó cégek.

A sajtómunkások és a sportolók kapcsolatát a jó verseny szabályzatoknak kell kezelniük. Nézzük meg az NBA-t, ahol a csapatoknál olyan nyílt nap is van, amikor a riporterek nyüzsögnek az edzésen és még az öltözőbe is bemehetnek, a játékosoknak pedig kötelességük rendelkezésre állni.

Persze Naomi Osaka mondhatja, hogy egy-egy ilyen sajtótájékoztatón éppen most nem szeretne részt venni. A forma amit választott, és a visszalépés azonban nem volt szerencsés.

Már évtizedek óta dolgoznak sportpszichológusok a játékosok és olimpikonok mellett.

Aki lelkileg rossz passzban van, nem fog jól teljesíteni a pályán sem

Amúgy a profi teniszezőknél éppen a játékosok hozták lére pl. a WTA-t, amely szervezet a versenyeket szervezi. Szóval minden egyes játékos egyfajta „részvényese” a szervezetnek és nem lehet csak az előnyöket megszerezni és learatni a babérokat. Vereség után ugyanúgy bele kell tudni nézni a kamerába, tudni kell egy-két mondatot elmondani a mikrofon számára.

Majd következik Csepelyi Adrienn végső következtetése:

„Nekünk, szurkolóknak az a felelősségünk, hogy megértsük: a sportoló teste, elméje, lelke nem köztulajdon. Az, hogy megengedik nekünk, hogy nap mint nap nagyítón át figyeljük őket, a teljesítményüket, nem jelenti azt, hogy jogunk van élve felboncolni őket. Azon túl, hogy a pályán, páston, medencében a maximumot nyújtják, nem tartoznak nekünk semmivel, de semmivel.”

Ez teljesen téves elképzelés. Aki profi sportolónak állt, akinek ez a kenyérkeresete, annak el kell viselnie az ezzel járó médiafelhajtást is. Persze vannak olyan sportolók, akik jól mások kevésbé jól tudják kezelni a médiát.

Azok lettek igazán nagyok a sportpályán, akik el tudták viselni a vereséget

Éppen ezért ide kívánkozik Michael Jordan örökbecsű idézete:

„Pályafutásom során elrontottam 9000 dobást. Elvesztettem majdnem 300 meccset. Kimaradt 26 olyan utolsó pillanatos kísérletem, ami győzelmet jelentett volna. Az egész életem során elbuktam és elbuktam, aztán újra és újra talpra álltam. Emiatt lehettem sikeres.”

Végül Csepelyi Adrienn így zárja zavaros cikkét: „Drámát akarsz? Oké. Keresd inkább a Netflixen, ne hús-vér emberek mentális problémáiban turkálva.”

Ez nagyon jó! Azért a szerző figyelmébe ajánlom a „Minden héten háború” (Any Given Sunday) című filmet Al Pacionóval, Cameron Diazzal és Jamie Foxx-szal.

Az élsport és az olimpiai, úgynevezett amatőr sportok is a szórakoztató ipar részei. A nézők, szurkolók egy-egy mérkőzésben éppen a drámát, a katarzist, a felemelő pillanatokat és olykor a veszteség, vereség „ízét” keresik.

Fény és árnyék, győzelem és vereség, öröm és csalódás. Örömkönnyek és fájdalomtól eltorzult arcok. Fogcsikorgató siker és örömittas diadal.

Ez és ennyi a sport. Mindenhol a világon!

Kapcsolódó