Eugenia S. Lee: “…nem vagyunk betegek és öngyilkossági szándékot sem fontolgatunk, csak, hogy tudjátok, ha bármi történne velünk….”

Eugenia S. Lee Dél-Koreában élő kolleganőnk. A világjárvány kitörése óta ő tudósítja olvasóinkat a koronavírus ellen legjobban védekező ország járványügyi mindennapjairól. Eugenia a fentiek mellett a polgári szabadság elkötelezett híve, aki erős kritikával szemléli mindazt, amit Magyarország és választott hazája, Dél-Koreai vezetői tesznek a demokrácia legyőzéséért. Úgy látszik, mostanra valamelyik, vagy mindkét titkosszolgálatnak elfogyott a türelme, mert ahogy az alábbiakból is kiderül, folyamatosan zaklatják.

Tavaly októberben érdekes dologra lettünk figyelmesek

Ahol laktunk, Kvángdzsuban, furcsa alakok váltották egymást a mellettünk és felettünk lévő lakásokban, de olyan gyakorisággal, mintha valami szállodába laktunk volna. A ház lábakon állt, új épület volt, a lábak között a lakók parkolhattak. Volt ott Mercedes, BMW, Porsche, mindenféle olyan autó, ami nem illik egy apró lakásokat tartalmazó házba. Ami közös volt bennük, az az, hogy koromfeketére volt mindegyik összes ablaka, első és hátsó szélvédője fóliázva. Aztán az is feltűnt, hogy felettünk és mellettünk soha de soha nem üresek a lakások, úgy váltják egymást a fiatal, nagydarab, többnyire fekete ruhás férfiak, mintha munkahelyre járnának.

Néha egy-egy nő is jött.

Ha kitettük a lábunkat a lakásból, jöttek utánunk, de mindig úgy, hogy érezzük, hogy figyelnek, de ne tudjuk, hogy kik.

Az arcukat eltakarták, sapka vagy kapucni volt rajtuk,

ha autóval követtek, abból kívülről csak a nagy feketeséget lehetett látni. Előfordult, hogy a közértig elmentem gyalog, talán 200 méter ha volt a távolság, lesötétitett furgonnal jöttek mögöttem az én gyalogtempómban, ami tényleg nem gyors. Kezdetben azt gondoltam, hogy nem férnek el tőlem, ezért beálltam két parkoló autó közé, és intettem, hogy menjenek. Nem mentek, nem reagáltak, vártak. Jó, gondoltam, és egy picit még lassabban haladtam, ők a sarkamban.

Bementem a boltba, járó motorral vártak, és ugyanúgy jöttek a nyomomban hazáig, mint odafelé.

A férjemmel már máshogy próbálkoztak, mert ő kiszedte volna őket a sötét autójukból az biztos. Mikor lement cigizni, minden sötét sarkon ott állt fenyegetően egy pár férfi, nézték, nem próbáltak konfliktust provokálni, a megfélemlítés volt a szándékuk.

Egy alkalommal azért megpróbálták elütni is.

Mikor gyalog ment valahová, követték. Egy alkalommal a város egész más részén néztünk lakást. Hogy, hogy nem, ugyanaz a furgon, aki a boltba követett, ugyanazzal a rendszámmal, többször is körbe ment a háztömb körül, jelezvén, hogy hiába megyünk máshová lakni, ők megtalálnak úgyis. Lelassult a WiFi, furcsán viselkedtek a számítástechnikai eszközeink, és az emeletről folyamatosan monoton zaj jött le, mintha valaki kavicsokat gurított volna 24 órában folyamatosan.

Felmentünk, egyszerre mind a ketten

Becsöngettünk, nagyon sokára nyitottak ajtót, egy férfi és egy nő beszéltek bent, hogy mi legyen. Az a lakás a nap minden szakában koromsötét volt, belülről volt teljesen lezárva az összes ablak. Végül egy harmincöt körüli nő kidugta a fejét, de épp, hogy csak, nem engedett be. Udvariasan közöltük, hogy alattuk lakunk, és nagyon zavar bennünket az a furcsa zaj. Tagadta, hogy ő zajongott volna, de közölte, hogy öt kutyát tart, talán az ugatást halljuk, mi meg, hogy még jó a fülünk, a kutyaugatást igen nehéz összekeverni azzal a mindent átható egészen furcsa zajjal.

A háztulajdonos menekülőre fogta, szó nélkül költözött el titokban egy kora reggelen.

Később értesültünk róla, hogy eladta a házat, mondanom sem kell, hogy nem tőle. Az új tulajdonos egy mit sem sejtő idős házaspár lett. A gépeink tovább rendetlenkedtek, így aztán elmentünk a szervízbe, ahol a tudtunkra hozták, hogy meg vannak heckelve, Olivér SIM kártyája le van másolva, stb.

Nosza, szabály szerint elmentünk a rendőrségre feljelentést tenni

Kérdeztek ezt is, azt is, és mi elmeséltük a furcsa dolgokat, amelyek a lakókörnyezetünkben velünk történtek. Végül is szabály ellenes, illegális megfigyelés lett a feljelentés tárgya.

Védő őrizetet kaptunk, és bizonyos ideig titkos, a rendőrség által biztosított szállásra költöztünk.

Több alkalommal hívtak be bennünket, kérdezték

a magyarországi politikai tevékenységemet, ami igen meglepett, mert soha nem említettem ezt senkinek, de azt sem, hogy időnként azért véleményt formálok Magyarország vezetőiről írásban a Facebook page-emen, illetve a saját profilom alatt is.

Aztán valahogy az is szóba került, hogy itt is kint voltunk tüntetni az konzervatív ellenzék által bemocskolt, volt igazságügyminiszter mellett, a legnagyobb hallgatottságú(és online nézettségű) reggeli hírműsorban elmondtuk a budapesti hajóbaleset kapcsán, hogy Magyarországon nincs demokrácia, nincs szabad sajtó, gyakorlatilag egy EU konform, illetve inkább Angela konform diktatúra van. Ezzel együtt elmeséltük a kikötők és úgy általában a dunai hajózás érdekes tulajdonviszonyait is, mindamellett kiemeltük, hogy az egyszeri magyar polgár együttérző és végtelenül sajnálja a történteket. Ezt aztán újabb meghívás követte, egy, már kötetlenebb YouTube programba, amit Kim A Dzsun vezet (김 어 준) és Darth Vader 김어준의 다스 베이더 a címe. Nagyobb nézettsége van, mint a legtöbb népszerű televíziós műsornak, ami ebben az országban komoly súlyt és felelősséget jelent. Bő fél órát beszéltünk, egy keveset Magyarország helyzetéről és ezzel párhuzamosan az itteni ellenzéki magatartásról. Óva intettem a koreai választókat, hogy nehogy még egyszer hatalomba engedjék a konzervatívokat, mert pont úgy fognak járni, mint a magyarok, mire körülnéznek, már kilopták az országot alóluk.

Szóval tettünk mi bőven azért ott is, itt is, hogy ne legyen biztonságos éjjel létrával autóznunk,

(A szerző itt a 2014-es választáson Mészáros Lőrinccel szemben elinduló Váradi András esetére céloz, akit a voksolás előestéjén halálra gázoltak – a szerk.) de ezt az igazságérzet megkövetelte, azóta sem élünk celeb életet, nem említjük sehol, hogy mit tettünk, mit nem, egy ötvenes házaspár vagyunk a sokból. Kétségtelen tény, hogy a koronavirus jelentéseim sem tesznek jót Orbánéknak, és az is igaz, hogy ostoba galambhoz hasonlítottam az itteni konzervatív ellenzék egyik neves nő alakját, de hát ha az, mit tehetek én róla.

Egy szó mint száz, úgy tűnik, felbosszantottunk valakiket, ki tudja melyik országban. Az összes gépet forróvízbe tettük egy éjszakára némi clorox társaságában és utána még össze is törtük őket apró darabokra és kisebb egységekben dobtuk ki őket, mindezt rendőri javaslatra.

Durván 5 millió won volt csak a gépek újra beszerzése és még nincs meg minden.

Elköltöztünk Jaszu városába (여수) a tengerpartra egy magas épület egyik lakásába

Ezt itt, a Facebookon is titokban kellett tartanom, szintén rendőri javaslatra. Hogy, hogy nem, nem túl rég, mellénk költöztek érdekes emberek, pont, mint Kvángdzsuban (광주) . Talán kicsit óvatosabban, de ugyanazt csinálják, mint ott tették.

A rendőrség tehetetlen, az itteni érdektelen is.

Nem tudjuk pontosan, hogy kik és mit akarnak tőlünk, de ezúton közlöm, hogy

nem vagyunk betegek és öngyilkossági szándékot sem fontolgatunk, csak, hogy tudjátok, ha bármi történne velünk. Ugyanakkor nem félünk, és ha eddig úgy éreztük, hogy jó ügyért állunk ki mindkét országban, ezt követően még inkább úgy érezzük.

Furcsa mód lassú a WiFi, alig van térerő és a szomszédban 24 órában tartózkodnak fekete ruhás fiatal férfiak egymást váltva…

Ez, ebben az országban bűncselekmény, csak tudd bizonyítani, amit gyakorlatilag lehetetlen

A folyamatos megfélemlítés, követés, lehallgatás igen komoly stresszt ró ránk hosszú hónapok óta. Ebből remélhetőleg a vevőim és a szádzsu kérők sem vettek észre semmit.

Mindazonáltal a ránk nehezedő nyomás fényében úgy döntöttem, hogy a nyilvánosság erejét igyekszem felhasználni a megfélemlítők ellen. Ennek az írásnak a tömörített változatát a koreai nyelvű SNS felületemen is megosztottam.

Forrás

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük