Ara-Kovács Attila: Európa, vigyázz!

„Ha a nemzetállamok visszatérnek, s ha a meghatározó pártok nem tudják hatalmi ambícióikat az integráció érdekében korlátozni, akkor nem csak uniónk nem lesz belátható időn belül, de béke sem. Hogy a Visegrádi 4 néven elhíresült kelet-európai haramiaállamok mit tesznek vagy mit nem eközben, az csak abból a szempontból érdekes, hogy szemléletes élőképben mutatják addig is be, mi lesz szerte a kontinensen, ha nem létezik többé Európai Unió.”

Achtung Europa! – vagyis Európa, vigyázz!

Múlt héten a Project Syndicate című portál – mely általában neves közéleti személyiségek véleményének ad helyet – közölte Soros György Európa, légy szíves ébredj fel! című cikkét, mely meglepően élesen mutat rá azokra az okokra, amelyek miatt az Európai Unió nevű projekt, mely évtizedeken át remekül működött és fejlődött, most zátonyra látszik futtatni. Nem előzmények nélküli az írás. 1936-ban, a Budapesten megjelenő németnyelvű lap, a Pester Lloyd közölte először annak a később könyv formában is publikált esszének az első változatát, mely Achtung Europa! – vagyis Európa, vigyázz! – címmel keltett világszerte feltűnést. A szerző a Nobel-díjas író, Thomas Mann volt.

Soros és Mann írása úgy viszonylik egymáshoz, mint a 20. és 21. század. Míg az Európa, vigyázz! mintegy 200, addig Soros cikke, mindössze kétoldalas – ez a különbség a részletes narratívákat igénylő modern korszak, a digitalizált posztmodern között. Ám a jelek szerint ezzel az eltéréseknek vége is; a két könyv azonos jellegű fenyegetésekkel szembesíti a világot, s csak rajtunk múlik, hogy a szörnyű következmények is azonosak lesznek-e.

Thomas Mann könyvének kulcsmondata ez:

„Az új világ gyermekei […] az erőszakon kívül csak a hazugságban hisznek.”

Soros Györgyé pedig a következő:

„Nehéz elképzelni, hogy hogyan kerülhetnek ki győztesen az Európa-barát pártok a májusi választáson, hacsak nem helyezik Európa érdekeit a sajátjaik elé.”

Igen, ma is szaporodnak korunk gyermekei, akik az erőszakon kívül csak a hazugságban hisznek,

és az első világháború után is a nagy, Európa iránt egyébként elkötelezett polgári liberális és szociáldemokrata pártok sem voltak képesek saját érdekeik elé helyezni a közös európai jövőt.

Az Európai Uniót megalapozó tizenkét politikus – Konrad Adenauer, Joseph Bech, Johan Beyen, Winston Churchill, Alcide de Gasperi, Walter Hallstein, Sicco Mansholt, Jean Monnet, Robert Schuman, Paul-Henri Spaak és Alberto Spinelli – megtapasztalta, mit szül az erőszak és a hazugság, ugyanakkor tisztában volt vele, hogy a közös érdeket nem írhatja felül semmi más, különösen nem a politikai önzés. Mindannyian az egyes nemzeti indulatokat meghaladó érdekként fogalmazták meg az együttműködést elindító Chartát.

Egy dologról feledkeztek meg csupán,

hogy szankciókat teremtsenek az olyan jövendő politikai törekvésekkel szemben, melyek az unió előtti világba szeretnék visszavinni Európát. Monnet már 1943-ban megfogalmazta, hogy:

„Nem lesz béke Európában, ha [a háborút követően] a kontinenst ismét a nemzeti szuverenitás alapján szervezik újjá. […] Európa államai túl kicsik, semhogy polgáraiknak garantálni tudnák a szükséges jólétet és társadalmi fejlődést. Európa államainak ennélfogva föderális formában kell újjászervezniük magukat.”

Ugyanakkor fel sem merült benne, hogy a második világháború kataklizmája után ne ugyanerre a következtetésre jusson mindenki más.

Pedig a történelem során több ellenpélda létezett a kontinensen

Hihetetlen bár, de tény: a 16. évszázadban Lengyelország volt a kontinens legnagyobb állama; területe több, mint tízszerese volt a mai Magyarországnak, illetve közel kétszerese a mai Franciaországnak. Nemességének számaránya is felülmúlt minden más államot. Ez a nemesség komoly fegyvert kapott az 1652-es országgyűlésen elfogadott liberum veto révén: vagyis vétójogot.

Minden egyes nemes megvétózhatott bármilyen törvényt vagy javaslatot. Először tehát Lengyelország fejlődése állt le, mert az egyes részérdekek alapján mindig akadt olyan nemes, aki nemmel szavazott a különböző modernizációs törekvésekre. Egy idő után az államigazgatás sem tudott már működni. Így aztán nem csak a fejlődés akadt meg, de az ország védereje is szétforgácsolódott.

Lassan fogyni kezdett az ország területe, mígnem aztán 1793-ban Lengyelország már nem létezett: Ausztria, Poroszország és Oroszország felosztotta területét egymás között.

Az analógia elszomorító

Az analógia a nemzeti szuverenitást felszámoló lengyel nemesek és a nemzetállami újjászületést sürgető és ezzel az uniót ellehetetleníteni kívánó mai kormányok, politikai csoportok között elszomorítóan nyilvánvaló. Ha a nemzetállamok visszatérnek, s ha a meghatározó pártok nem tudják hatalmi ambícióikat az integráció érdekében korlátozni, akkor nem csak uniónk nem lesz belátható időn belül, de béke sem.

Hogy a kelet-európai haramiakormányok – élükön a magyarral – mit tesznek vagy mit nem eközben, az csak abból a szempontból érdekes, hogy szemléletes élőképben mutatják be addig is, mi lesz szerte a kontinensen, ha nem létezik többé Európai Unió.