A Facebook tényleg annyira ijesztő?

Egy friss írás szerint már félni is lehet a Facebook miatt. Mármint amiatt, hogy ki mit lájkol, illetve kinek az ismerőse. Holott ez egyáltalán nem a közösségi oldal sajátja, és nem is okvetlenül politikai indíttatású jelenség. Az ugyanis nyilvánvalóan egy olyan fórummá, platformmá vált, amely egyre több szempontból hasonlít a hétköznapi életterekhez. 

A hétköznapok félelmei igen régóta adottak. Már a barlangban sem volt okvetlenül könnyű lefolyású testi sértés záloga a törzs vezetőjét az orra előtt froclizni. Valójában ezeket a félelmeket szinte minden hierarchikus rendszerben megtapasztalhatja az, aki nem a csúcs közelében éli az életét. Lehet azt mondani, hogy ez a diktatúra sajátja, és ez nagyon jól is hangzik. Holott inkább arról van szó, hogy a diktatúra, mint szintén erősen hierarchikus hatalmi rendszer, kihasználja az említett jelenséget, hajlamot. Ahogy a sorok közti lét sem okvetlenül a diktatúrák sajátja, hanem a diktatúra az, ami az általános közéletben is uralkodóvá teheti. De ettől még igaz, hogy egészen normális jelenség lehet a sorok közé olvasás készségének megtanulása.

Annyira, hogy meg merném kockáztatni annak a kijelentését, hogy az életre felkészítő szülői nevelés részének tekinthető. Már csak azért is, mert aligha hiszem, hogy a családban elhangzó minden megjegyzést, kritikát, vagy akárcsak információtöredékeket mindenki a gyermeke tanárától szeretné visszahallani. Márpedig a „de ezt ne mond el az iskolában” az első lépés azon az úton, amelyen a ki nem mondott gondolatok iránt is érzékennyé tesszük a gyermeket. A közösségi médiák kapcsán pedig különösen jelentős lenne ez a fajta szülői közreműködés, nevelési tevékenység. Egyszerűen nem lehet elintézni, elkenni ezt a felelősséget azzal, hogy „nincs semmi baj, csak a diktatúra miatt félünk”. Ettől még nagy hasznát veheti ennek az ismeretnek valaki a diktatúra hatalmának kiépültsége esetén. Nem egy esetben a túlélés záloga lehet.

A túlélés záloga lehet a hallgatás

Ahogy egy munkahelyen szinte mindig az egzisztenciális túlélés záloga lehet annak a felmérése, hogy kinek, mit, mikor, és hogyan lehet elmondani. Beleértve azt is, hogy valaki „levegye” azokat a jelzéseket is, amikor viccesen mondanak valamit, de véresen komoly a tétje. Ahogy a mindennapi élet egyes részei, például a napi pletykák is, átkerültek, és folyamatosan átkerülnek a virtuális világba, ez korántsem sokat változott. Csak kibővült. Minden politikai indíttatás nélkül sem ártott, korábban sem, ha valaki nem az összes munkatárs orra előtt szidta főnökét. A Facebook, illetve a hasonló rendszerek, valójában ugyanazt az óvatosságot igényelték már évekkel korábban is, ami egyébként szinte természetes volt a cég folyosóin, vagy a munkahelyi büfében. Ahogy, szerintem, ahhoz sem kell politikai fenyegetettség, hogy ne álljon le valaki anyázni, illetve az ismerőseit sértegetni. Amit a Facebook, illetve a többi hasonló rendszer „hozzátett” ehhez, az az azonnali nyilvánosság. A vélemény csaknem azonnali „lebukása”. De az, aki ettől tart, az valószínűleg egyébként is inkább a magában morgó, mintsem a nyíltan kiálló típus. Ami nem baj, és nem is dicsőség. A többség ilyen, és ezt a hatalom rendre ki is használja. Ahogy azt is, hogy sokan meggondolatlanabban viselkednek a világhálón, mint a munkahelyükön.

Ami érdemessé teszi, hogy érdemes legyen figyelni a világhálót. Munkát adva a jelentgetőknek, az „ébereknek”. De ez sem újdonság. A világháló jelentgetőinek eszmei elődeit ott találjuk a Gestaponak, majd az ÁVH-nak jelentő éber házmesterek, a diáktársukat, katonatársukat megfigyelő, illetve feljelentő beépített provokátorok között. Azok között, akiknek a munkásságát verőszobákban szerzett lila foltok, statáriálisan elítélt áldozatok nyomai szegélyezik. De velük, vagy a feljelentő-mozgalommal is kár lenne az internet fórumait azonosítani. Már csak azért is, mert az internet világa nem kis részben olyan is, amilyenné a hálólakók teszik. Mind maguknak, mind egymásnak.

Nem a sorok közti olvasás utáni vágyak, hanem inkább az okszerű használat megtanulása lehet a felbukkanó pánikrohamok megoldása. Tudomásul véve a sajátságokat is. Ahogy azt, hogy amit két ember tud, az nem titok, illetve azt is, hogy ami egyszer felkerült a világhálóra az igen sokáig ott is maradhat.

Andrew_s