Gábor György a NEK és a Vadászati Világkiállítás közötti esetleges kapcsolatról

Most hát, hogy bevégződött a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus, s a pápa is, miután egyenesen, szabatosan, nyíltan és félremagyarázhatatlanul megfogalmazott néhány üzenetet, amit persze az ország jelentős része (beleértve a címzetteket) nem, vagy alig-alig volt képes megérteni és felfogni, sietve távozott a boldogabb Szlovákia irányába, nemzetünk nagyjai teljes erejükkel, energiájukkal és önös érdekeikkel a Vadászati Világkiállítás eseményére koncentrálhatnak végre.

A NEK és a Vadászati Világkiállítás közötti esetleges kapcsolatról érdemes lenne elgondolkodni,

én, csekély képességeimmel, csak azt vagyok képes konstatálni, hogy a vérnek egy merőben ellentétes jelentése kapcsolódik egyikhez is, másikhoz is. Ott, ahol a transsubstantiatio révén a kenyér és a bor átváltozik az Úr testévé és vérévé, s az eucharisztia révén az „örök élet” nyerhető el (János 6,51), ugyanis ez a „keresztény élet forrása és csúcsa” (Lumen Gentium, 11), „az irgalom szentsége, az egység jele és a szeretet köteléke” (A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1323), a hívő számára a vérnek egészen más jelentése van, mint a vadászat velejéig profán cselekedetében.

De most, hogy a hírközlő szervek nagy reveranciával adják tudtunkra az evangéliumi örömhírt,

miszerint végre elkészült Szőke Gábor Miklós szarvasagancsokból összeállított gigantikus kapuzata (16,5 méter magas, 20 méter hosszú, ugyanilyen széles, 10 tonnányi hullajtott agancsból), egy politikus (az, akit kedves hobbijából fakadóan – egészen véletlenül – személyes érdekek is kötnek ehhez a rendezvényhez), éktelen pátosszal azt találta mondani, hogy ez a szimbolikus kapu megtestesíti a nemzet egységét, a természet sajátos körforgását és a magyar vadászok tanúsította összefogást. Szerénységtől megóvott, önbizalomtól duzzadó kijelentés, a szimbolikus értelmezés nagyvonalú és kissé parttalannak tűnő kiterjesztése.

Miközben beszélhetnénk akár másról is

Mindenekelőtt a méltán világhírű amerikai Bruce Naumanról, akinek oeuvre-je – hogy finoman fogalmazzak – minden bizonnyal termékenyen érintette meg Szőke Gábor Miklós munkásságát. Nauman maga is szívesen mintázott meg szarvasokat, ám a megannyi élő állat benyomását keltő szarvaspiramisa, az egymásra helyezett állatok az élet, a természet megdicsőüléséről, a diadalról, az ég és föld közötti valószínűtlen és mégis valóságos lebegésnek, ha akarom, egy profánon túli transsubstantiátiónak, a felmagasztosulásnak, vagyis az apoteózisnak a szomorú, egyúttal játékos, „emberien” groteszk, ám mégis dicsőséges pillanata. Itt győzelemről van szó, a természet, az élővilág, a szépség triumfálásáról.

Szőke Gábor Miklós munkája egy megalomán diadalív,

elhullajtott anyagból, vadásztrófea, amelyet a földről turkásztak össze: itt nem az állatról, nem a természetről, nem az életről van szó, épp ellenkezőleg.

Ez a diadalkapu annak a NER-hérosznak állít emléket, aki a trófeát még csak nem is egy férfias küzdelem végén szerzi meg, hanem gyáván lapulva, a lehullajtott szemétből összekapirgálva farigcsálja ki saját emlékművét.

Ebben a förtelemben az elhullott állati tetem totemisztikus, őspogány kultusza éppen úgy benne van, mint a szarvasagancsokból ezermesterkedve összetákolt-összegányolt-összebuherált, majd falra szerelt, szobadísznek szánt giccs-felhozatal utánozhatatlan primitívsége, frusztráltsága, vagy a szarvasagancsnak használati eszközbe, mondjuk bicskanyélbe átültetett és áttranszponált, mérhetetlenül férfias(nak hitt és remélt) nagyképűsége.

Különös, hogy egy „keresztény” országban épp ez a pogány, totemisztikus, a halálkultusznak emléket állító haláltánc-monumentum képezi a nemzeti egység szimbólumát.

A szarvas az az állat, amelyről már a magyar hagyományból is úgy tudjuk, hogy a vadászokat a szarvas vezeti (ld. Ipolyi Arnold: Magyar mythológia, Pest, 1854. 241.), tehát a szarvas, s nem az elhullajtott szarvasagancsok. A biblikus hagyományban pedig a „tiszta állatok” közé sorolva olykor a legszebb hasonítás tárgyául szolgál („olyan, mint egy iramló szarvas” – Gen 49,21; „ahogy a szarvasünő a forrás vízére kívánkozik, úgy vágyakozik a lelkem utánad, oh Istenem” – Zsolt 42,2 etc.), a bűnbánat szimbóluma, mert aki leveti bűneit, a szarvát is odahagyja, vagyis az elhullajtott szarv a bűn jelképe (!!!), s a forráshoz siető szarvas az emberi lélek Isten utáni vágyódásának kifejezője.

Csakhogy a forráshoz az élő szarvas és nem a bűnökkel teli elhullajtott agancs szokott megérkezni

Amúgy – Devecseri Bikasiratójának első sorait parafrazálva:

„Ami a bikaviadalokat illeti, én bikapárti vagyok” – ami a vadászatot illeti, én vadpárti vagyok.

Egyébként pedig szeretettel küldöm a keresztény magyar kormány összes keresztény miniszterének azt a csodás szarvasábrázolást, amely a római Basilica di San Clemente ősi keresztény templomának 12. századi fantasztikus apszismozaikján látható. Ugye-ugye, ennek a szarvasnak a kilövésétől még a Semjén- és a Kovács Zoltán-féle vadászoknak is talán elmenne a kedve. Vagy ki tudja… (Képeket csak Bruce Nauman munkáiról és az apszismozaik szarvasairól közlök. A szarvasagancs-horrornak itt semmi helye sincs.)

Forrás

Kapcsolódó

A Vadászati kiállítás is alakul, szervezhetik az "érdeklődő tömeget"! - Helyén a 10 tonnás Totem!

Nemes célba bújtatott gyilok? - Kovács Zoltán celebrálta "jótékony vadászat"

S mi nyaljuk boldogan urunk kegyelmes lábait - Kezdődik a Nagy Magyar Vadászkutya Világkiállítás, már hetvenmilliárd fölött vannak a költsége

illusztráció: V.K.