Kiemelt hírek
Hajós András: Ingyenműsor – mikor és ki meri először azt mondani, hogy „200 forintért megtekinthető”?
Kényes témát nyitnék meg, kicsit ünneprontó leszek, de fontos és valakinek el kell kezdenie erről is beszélni- olvasható Hajós András humorista közösségi oldalán.
A járvány a szórakoztatóipart is átrajzol(hat)ja
Lehet, hogy el kell kezdenünk arról beszélni, meddig tartható fenn, hogy az interneten majdnem minden majdnem ingyen van.
A jelenleg működő modell a támogatókra, reklámokra épít. Tedd ki a tartalmad és ne a nézőtől kérj pénzt, hanem egy terméket jeleníts meg, műsorod készítését majd finanszírozza a termék forgalmazója. Branded content, ez hasít ma. Ennek önmagában is volt rossz hozadéka, hiszen az üzleti érdek a legtöbbször kénytelen a nézettséget értékelni akár a minőséggel szemben is. De ez már lehet, hogy a múlt…
Mi lesz, ha visszaesik a gazdaság?
Ha kevesebb telefont, autót, mellsonkát és arcpakolást veszünk? Akkor kevesebb pénz lesz a tartalmakra.
Mondhatnánk: dejó, majd megmaradnak a jók és hullik a férgese. Hát, nem mindig ez szokott történni.
A nagyon nézettek maradnak majd meg, náluk fog kevesebbért olcsóbb terméket hirdetni a céges világ.
És biztos, hogy a nagyon nézett a legjobb is?
És mi lesz a többiekkel, a művészeti projektekkel, a rétegműsorokkal, a kedvenc vloggereinkkel, a kis társulattal, az érdekes szakáccsal, a furcsa utazóval, vagy a tehetséges fiatal énekessel? És főleg a nézővel, aki rengeteg kedvencét elveszíti.
Nekik, nekünk kell elgondolkodni már most azon, hogy meddig van ingyenműsor
Mikor és ki meri először azt mondani, hogy
„200 forintért megtekinthető”?
Biztos nagy felzúdulást váltana ki. Sok jogos érv lenne minden oldalról. A nézők joggal kérdeznék, mit képzelnek? Pedig most olyan idők járnak, amikor talán el kell kezdenünk máshogy látni a dolgokat. Én zenészként, standuposként, tévésként és most a Dalfutár egyik producereként mindig is úgy gondoltam, hogy
az a helyes modell, ha egy produkciót a leginkább a közönsége tart el. A közönség megkapja, amit szeret, a szórakoztató iparos megkapja tőlük a pénzt a munkájáért, utána szelfi, pacsi és boldogan haza lehet menni. A művészetnek az állami segítség meg a brand-logo valójában lélegeztető gép, nem levegő…
Vajon meg tudjuk-e szokni egyszer, hogy ahogy a telefonért, autóért, mellsonkáért és arcpakolásért fizetünk, úgy fizetünk a tartalomért is,
elismerve, hogy az pont ugyanúgy egy költségekből és munkából előállított termék? Képesek leszünk-e egyszer lehiggasztani az első önző reakciónkat, miszerint „van annak elég pénze, nehogymá”? Vajon megértjük-e, hogy a boltban sem lopunk kiflit mert van azoknak elég pénze? Tudunk-e erre lehetőségként nézni, ami akár a média színvonalát is növeli, mert megoldást kínál művészeti- és rétegprodukcióknak, kezdőknek, furcsáknak, másoknak, szokatlanoknak, újaknak? Hát nem ezt hiányoljuk oly sokszor?
A szórakoztatóipar egyelőre pánikszerűen közvetíti magát ingyen, kérve-kéretlenül
De a napi százötven karanténdalból, a napi kétszáz különlegesen egyedi lakásbelsőben elmondott különlegesen egyedi gondolatból (miszerint úristen, nézzétek mi van VELEM?!) lassan sok lesz. A technikai feltételek adottak, dübörög a netes vásárlás, mindenki kezében alkalmas telefonok, zsebében alkalmas bankkártyák vannak. Kíváncsi leszek, ki meri elkezdeni? (csak ha kérhetem, ez most ne Kínából jöjjön…)
Szerző
