2001 nyara. A politikai sajtóban dübörögnek az Orbán-bánya ügyei. A Népszavánál enyém a történet. Akkoriban még afféle adatnyilvánosság volt, hogy névre, címre is lehetett keresni a telefon-előfizetők között. Például Orbán Győző székesfehérvári számát.


Orbán Győzőné átlátott a szitán

Naponta hívtam is, de mindig csak a felesége vette fel. Nyilvánvaló volt, hogy az „öreg Orbán” aligha kíván szóba állni velünk. Van az úgy, hogy pár ilyen rövid beszélgetés – hisz’ nem voltunk ellenségek, csak a magunk oldalán álltunk – valami rokonszenvet szül.

Orbán Győzőné megérezte a sokszor hiába próbálkozó újságíró szakmai kínját, az újságíró meg a sziklaszilárdan hárító, de együttérző asszony emberi közeledését. A sokadik hívás után azt javasoltam a szerkesztőknek, hogy – mivel az öreg Orbán reménytelen – jobb híján kérek egy interjút a mamától. Ilyen még úgysem volt, pláne nem az „ellenséges” sajtóban.

Az ötlet tetszett, ámbár mindenki esélytelennek látta. Én azért – a korábbi beszélgetések nyomán – nem annyira, de négy forintot sem tettem volna fel a sikerre. A következő napokban ugyanúgy – immár rutinszerűen – hívtam a család számát. De akkor már Erzsébet asszonyt „főztem”.

Átlátott a szitán, nevetett, végül azt mondta: jó. Ad egy nagyinterjút. Egyet kért mindösszesen: fotóst ne vigyek, ő azt nem szereti. Ebben meg is egyeztünk, csupán egy kérdése volt még. Szeretem-e a birkapörköltet, mert azt főzne…

Következő oldalon: egy nap Orbán-anyukával.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét