Kálmán László: Üssed, üssed!

Felütés

Úgy kezdődött, hogy a választások előtt fél évvel úgy döntöttem, nem ütöm, nem szapulom tovább az ellenzéket, nem posztolok arról, hogy mit kellene csinálniuk, hogy mit csinálnak rosszul, mert előtte csak hatástalan volt, hogy ilyeneket leírtam, akkortól viszont már késő is lett volna. És meg is álltam fél évig, de akkor most végre elmondhatom (minek?). Ezek az ellenzéki pártok egyetlen dolgot tudtak újítani az elmúlt 6-8 évben: hogy most már ugyanúgy egy stúdióba zárják az “eredményváró” helyszíneiken az újságírókat, mint a Fidesz, hogy a lakosság ne is láthassa, hogyan várják és fogadják az eredményeket. Brávó.

Kik vagytok?

Az ellenzéki pártok (a Jobbikkal végig nem foglalkozom, és egyetlen állításomba se értem bele) nagyjából annyira különböznek egymástól, mint egy nyugati demokráciában a középbal pártokon (pl. az USA Demokrata Pártján vagy az angol Munkáspárton) belüli irányzatok. Talán még ennyi különbség sincs köztük, ha az átlagosnál nem mélyebben érdeklődő egyszerű választópolgárhoz eljutó információkat, az ellenzéki pártok recepcióját tekintjük.

Teljesen hatástalan, hogy némelyikük (mindegyikük?) nagy hangerővel próbálja azt hangoztatni, hogy ő mindenki mástól különbözik, vagy hogy ő bezzeg a 21. század pártja. Teljesen feleslegesen fikázza mindegyik az összes többit akkor, ha a világképe, a javaslatai, a szándékai a választók számára teljesen megkülönböztethetetlenek a többiekéitől. Sőt, kifejezetten nevetségessé válik az, aki a másikkal szemben jön létre vagy lép fel, miközben azzal szemben legfeljebb a választók számára teljesen érdektelen, szimbolikus ügyekben hoz fel egy-két kifogást, akár csak halkan, szőrmentén teszi, hogy ne legyen harag (mint az Együtt már Bajnai idején is), vagy harsányan (ahogy az LMP vagy a Momentum). A választó tehát nem hiszi el, hogy az egyik csoport egészen más szellemben politizál, ha azt látja, hogy nem.

Lehet, hogy az ellenzéki pártok nem tudják, hogy a választópolgárokat kellene képviselniük és kiszolgálniuk? Mert ha tudnák, akkor valamikor az elmúlt 6-8 év során fel kellett volna ismerniük, hogy mivel a választók nem tudják őket eléggé megkülönböztetni egymástól, muszáj lenne átszerveződniük. Az a szomorú igazság, hogy az ellenzéki pártok inkább folyamatosan hazudtak mindenkinek (maguknak is) a támogatottságukról, inkább megkérdőjelezték az összes közvéleménykutatót, mint hogy ezt belássák.

Pedig a számok elég egyértelműek voltak: az támogatottságuk az elmúlt 6-8 év alatt beállt arra, hogy a hibahatáron belül fluktuál, egyeseknél határozottan csökkent is, de megizmosodásról egyiknek az esetében sem beszélhettünk. (Azt hagyjuk is, mert viccnek is gyenge, hogy a legelején, a színrelépésükkor mindig gyorsan fejlődnek, mert az olyan, mint amikor tél végén duplázódik a hőmérséklet, 1 fokról 2-re, meg esetleg 4-re is.)

Hosszú évekkel ezelőtt fel kellett volna ismerni, hogy az ellenzéki vállalkozások mind kudarcot vallottak. (Kivéve a legújabb pártot, a Momentumot, nekik egy kicsit később kellett volna ugyanezt felismerniük.) Nem biztos, hogy ezt így ki kellett volna mondaniuk, de cselekedniük kellett volna, hiszen a napnál is világosabb volt, hogy befuccsoltak. Például azért, mert egyikük sem rétegpárt akart lenni, hanem tömegpárt, márpedig egy 4-6%-os párt legfeljebb rétegpárt lehetne, de még egy 9-10%-os párt sem nevezhető tömegpártnak. Normális országokban ilyen esetben jönnek a feloszlások, az egyesülések, az új próbálkozások. Itt meg semmi. (Legfeljebb néha alakul egy-egy új párt, amelyik annak rendje és módja szerint csinálja ugyanazt, mint az előzőek: elkezdi azt hazudni, hogy ő nagyon más, mint a többi, miközben semmi markánsan különbözővel nem áll elő, viszont folyamatosan fikázza amazokat.)

Számomra akkor derült ki, hogy 2018-tól semmit sem várhatunk, amikor felismertem, hogy a pártok összetétele, szerkezete már nem fog megváltozni. Ebben az országban jelenleg szerintem maximum két tömegpárt férne el a Fidesz–Jobbik tömb ellenzékében: egy kapitalizmusbarát-polgári-liberális, és egy harmadikutas-újbalos-globalizációellenes. (Az utóbbihoz én nem ragaszkodnék, de úgy látom, arra is lenne igény.) Ha ezek kialakultak volna mondjuk 2017 tavaszára, akkor lett volna remény.

Kikre utaztok?

Az ellenzék számtalan fatális bűne közül kiemelkedik az, hogy mindegyik gyakorlatilag ugyanarra a választói rétegre vadászott. Az rendben van, hogy mindegyik nyugati típusú polgári demokráciát akar, erős jóléti (néha kifejezetten egyenlősítő) állammal és nagyon korlátozott versennyel. (Ilyen szempontból még a liberálisok is túl baloldaliak, és a baloldaliak is túl liberálisok.) De, mint feljebb mondtam, a számok azt mutatják, hogy erre így nem vevők az emberek. Akkor miért kell mindegyiknek mégis ugyanezt képviselnie, és így csak a többiek szavazóit csábítania?

Nem az az ambícióm, hogy majd én megmondom, milyen ideológiai háttérrel, milyen sztorival lehetne megfogni az embereket, én csak azt mondom, hogy bebizonyosodott: ezekkel nem. A hódmezővásárhelyi polgármester-választástól mindenki lázba jött, mintha az a számukra nyitott volna meg valami perspektívát, pedig az pont azt mutatta, hogy egy normális, és jobboldali jelölt képes nagy többséget szerezni. De a parlamenti választáson ilyen jelöltek alig voltak. Akkor mit vártak?

Tényleg nem akarok “megmondóemberként” tippeket adni, de Márki-Zay győzelméből sokféle tanulságot le lehetett vonni, ezek közül az ellenzék csak annyit értett meg, hogy egyetlen jelöltre van szükség, az összes többi lehetséges tanulságot lesöpörte a gallérjáról. Nemcsak azt, hogy Márki-Zay jobboldali, hanem azt is, hogy milyen hangvételben beszél, hogy (legalábbis szavakban) milyen döntéshozási eljárásokban hisz, milyen hangulatot sugároz. Nem olyat, mint az ellenzék pártjainak és jelöltjeinek derékhada. (Kivételt képez a Momentum néhány hónapja, amikor tényleg innovatív módon “lakossági fórumok” helyett csoportfoglalkozásokat szerveztek. De aztán ez is elfelejtődött.)

Lehet, hogy nem igéretekkel és kamuzással kell túlszárnyalni az igérgető és kamuzó Fideszt, hanem szelidséget kell szembeállítani az erőszakosságával, és engedékenységet a kérlelhetetlenségével. Lehet, hogy ideológiailag elég azt az egy-két nagy irányzatot elmagyarázni, amiket említettem (kapitalizmuspárti-polgári-liberális és harmadikutas-újbalos-antiglobalizációs), de ezekhez más stílust kell társítani. Nem tudom, ismétlem, csak az eddig látottak alapján, szinte kizárásos alapon mondom, mert amit eddig csinált az ellenzék, az a teljes kudarchoz vezetett. Mit vezetett?! Onnan indult, és ott is maradt.

Mi lesz most?

Az ellenzék eredendő bűne, hogy nem tudta elmagyarázni a választóknak, hogy ez a rendszer miért tűrhetetlen. Tudom, tudom, nincs médiája, elérése, ismerem az összes kifogást. De a lényeg mégiscsak az, hogy aki élőszereplőként mindvégig részt vett abban a hatalmas animációs filmben, amit ezek itt vetítenek nekünk parlamentről és demokráciáról, aki az utolsó pillanatig bizottságok összehívásával meg törvénymódosító javaslatokkal próbálkozott nyilvánvalóan minden esély nélkül, az nem tett mást, mint legitimálta ezt a rendszert, létezőként állította be a nemlétező demokráciát, tehát voltaképpen ugyanabban a hazugságban volt bűnrészes, mint a hatalmat kisajátító Fidesz. Ha most megint megteszi ezt, és beül ezeknek a parlamentjébe, akkor semmi sem fog változni, akkor végképp semmi keresnivalója sincs a politikában, mint ahogy eddig sem lett volna.

Természetesen a kampányban tanúsított viselkedésük is elképesztő volt, de azt most már hagyjuk, a következő választásokig most már ennek nincs jelentősége, illetve csak annyi, hogy sajnos további nehezen jóvátehető bűnöket követtek el azzal, hogy az emberek politikával szembeni előítéleteit és lesújtó hiedelmeit száz százalékban igazolták, ahelyett, hogy eloszlatni próbálták volna őket.

Tehát nincs mese, el kell tűnniük: ha valaki csak egy kis részét is elfogadja annak, amiket eddig leírtam, annak szerintem erre a következtetésre kell jutnia. Az utódaiknak, ha lesznek ilyenek, semmi esélyük se lesz, ha ezt a néhány tanulságot nem vonják le: hogy saját, karakteres vízióval kell előállni, hogy át kell rendeződni, ha sikertelennek bizonyul a korábbi felállás, hogy nem szabad szerepet vállalni a Fidesz bábjátékában (még mellékszerepet sem), hogy nem szabad elismerni ennek a rendszernek a demokratikus voltát.

Hogy nem törvénymódosításokat kell követelni, hanem új Alkotmányt, új berendezkedést, és pontosan meg kell mondani, hogy milyet. Hogy mindezt szeliden és engedékenyen kell tenni. Legyen az új Alkotmány valóban konszenzusos, még ha csak egy oldalas is. Akkor is erre kell törekedni, ha ehhez évtizedek kellenek.

Orbán 2002-ben a bukásának a napján meghirdette az új mozgalmat (a “polgári köröket”). Így kell ezt csinálni. Akkor sem szabad késlekedni, ha látjuk, hogy hosszú lesz az út. Az alkotmányos mozgalmat, az új rendszerváltás igényét azonnal meg kell hirdetni, és el kell kezdeni szervezkedni. Ha úgy jobb, akkor földalatti mozgalmat kell szervezni, méghozzá azonnal, egyelőre ezzel az egy céllal, az alkotmányosság helyreállítására. Minden nap késlekedés évekkel hosszabbíthatja meg ezt a mostani nyomorúságot.