Kis esti Trianon

Trianon 98 éve el nem múló szimbólum – sokan fájdalommal gondolnak rá, sokan tényként kezelik, de az biztos, hogy senki nem örül neki. Nincs mit örülni azon, mikor családok, életek szakadnak szét.

A nagyapám épp csak totyogni kezdett, mikor a szerződést aláírták

Milyen örökséget hagyott ránk az ő szüleinek a generációja? A félelmet, a veszteségérzetet, a fájdalmat. És a gyűlöletet. A meg-nem-békélést, a keménységet, a kötetnyi Trianon-viccet, ami keserédes gúnnyal választ el minket minden szögesdrótnál jobban szomszédainktól.
21 éve, mikor az első megemlékezésen álltam, a vásárhelyi városháza előtt, az I. világháborús emlékművet néztem. A bronz zöldes szürkére patinásodott, a szobor üres szemekkel meredt vissza. Talán harmincan álltunk körülötte, nem nagyon érdekelt senkit, hogy milyen nap van. Elmúlt emberekről, elmúlt határokról, mély fájdalomról szónokoltak.

21 év alatt sok minden változott bennem

Rájöttem, hogy a fájdalomból gyógyulásnak kell jönnie. És ideje, hogy ez a mély seb elkezdjen begyógyulni. Ideje, hogy ne hátrafelé lépkedve éljünk. Ideje, hogy elfogadjuk a múltunkat és éljünk a jövőnkkel.
Mert a múltunknak az is része, hogy a 48-as forradalom borzalmas nacionalizmust zúdított a térségünkre. Része az is, hogy a kiegyezés után a magyar fennhatóság alatt lévő területeken a kisebbségek nem használhatták a nyelvüket. Része az a légkör, amiben az elnyomott kisebbségre, vagy akár többségre hivatkozva jutott nekünk a kisebbségi lét. És ahogy a mai határon túli magyarságnak nem bűne ez, ugyanúgy nem volt bűne ez az akkori kisebbségeknek.

A múltnak része, hogy a nemzeti öntudat sovinizmusba torkollott

Része, hogy eszeveszett magyarosítás folyt. Része, hogy az integráció szóra vastag, lekaparhatatlan pecsétet nyomott az asszimiláció. Része, hogy elfelejtettük és nem foglalkozunk azzal, hogy a Kárpát-medence több ezer éve a népek olvasztótégelye.
Tragikomikus a Tóthok, Rácok, Horváthok, Némethek között azt hallgatni, hogy ki a magyarabb. Tragikomikus, mert nem veszik észre, hogy ők – mi – a nemzeti öntudat, az identitás, a közép-európaiság tökéletes lenyomatai. Hiszen minden egyes hazaárulózással bizonyítják: a nemzetiség egy öntudat. Egy eszmei állapot, tökéletesen függetlenül a földrajzi vagy akár a születési helytől.
Ma, amikor Záhonytól úgy megyek el az Atlanti-óceánig, hogy jó esetben egyszer nem kell elővennem a személyimet, útlevél meg nem is kell, abszurdum etnikai határok mentén területi követelésekről beszélni. Ma, mikor a tőke, a munkaerő, a tudomány szabadon áramlik 28 állam között szabadon, abszurd azon vitatkozni, hogy ki milyen zászlót hova tűzzön. Ma, amikor a Pax Romana ismét megvalósult, amikor biztonságban, a fejlődésre koncentrálva élhetnénk, végre ideje lenne megbékélni.

Az Unió csodája, hogy a földrajzi határok csupán közigazgatási egységeket jelölnek

Mint ahogy a településeknek és a megyéknek is történelmileg meghatározott, de számunkra random határai vannak. Van-e bármi értelme Vas megye határát odébb tenni, hogy két település Zalához tartozzon? Nem sok. Ugyanígy érzek az országhatárokkal is. Eszmei vonalak.
A baj akkor kezdődik, mikor a földrajzi határok a fejekben manifesztálódnak. Míg a legszigorúbb határzáron is át tud jutni egy-egy szökevény, a gondolatok a fejekben épült falakon nem hatolnak át.
Ma, amikor 98 évvel Trianon után már stabilan az Európai Közösség tagja vagyunk, nem szabad ennél kisebb dimenzióban gondolkodni. A sokszínű, soknyelvű közegben mostanra meg kellett volna fordulnia: annak kellene helyzeti előnnyel indulnia, aki kisebbségben élve azonnal egyszerre több kultúra, nyelv közösségének a tagja.

„És mi mégis láncot hordunk”

Ezúttal a saját szellemi szabadságunkat kötjük gúzsba. A nemzeti öntudat egy kulturális fogalom. A XXI. századi politikában, döntéshozatalban nincs keresnivalója.
Trianon üzenete, hogy irányt kell váltani. A sovinizmus helyére a fejlődést, a heterogén gondolkodást ültetve pedig végre út nyílik arra, hogy egy vesztes helyzetből nyertesként jöjjünk ki. Hosszú, hideg-rideg tél után itt a lehetőség, hogy gyökeret verjünk Európában, utolérve az 1000 évvel előtti Szent Istvánt, aki tűpontosan látta át a szupranacionális államszervezet életképességét.

Kapcsolódó

Trianon után még nem migráncsoztak