Konok Péter: a bennem élő semjénzsolt vitája a bennem élő emberrel….

– Rúgj már bele abba a kurva macskába! – szólalt meg valahol mélyen a bennem élő semjénzsolt, ahogy reggel a kávéfőző felé tapogatózva doromboló, meleg szőrbe markoltam.

Különösebben nem lepett meg a dolog,

rosszul alszom és nehezen ébredek, a tudattalanomban pedig – már ha hihetek Jungnak – szinte végtelen sorban duhognak az ősök, köztük, valahol a kezdeteknél, a bennem élő semjénzsolt. Egyik távoli leszármazóm, DNS-em valamelyik zsákutcás kis kanyarulata alighanem egy különösen szociopata háromkaréjú ősrák lehetett, talán ő beszél hozzám ilyenkor a sűrű ősóceán leveses miazmájából, a roppant idők távolából. Freud idnek nevezte. Én a bennem élő semjénzsoltnak hívom, így könnyebb beazonosítani. Könnyebb szembenézni a gonosszal, ha arcot adunk neki – és semjénzsolt arca erre tökéletesen megfelelő.

– Szeretem a macskát – szállt vitába a bennem élő ember a bennem élő semjénzsolttal,

de eléggé ernyedten. A bennem élő ember alapvetően koffeinnel üzemel, ellentétben a bennem élő semjénzsolttal, ami alighanem ködös, hajnali rémálmaimtól dúsuló tesztoszteronomat szívogatja, mint valami sajátos, sápadt, viktoriánus hormon-drakula.

– Különben is, örülök, ha beletalálok a kanállal a kávéba, eszem ágában sincs rugdalózni.

– Dekadens vagy – korholt a bennem élő semjénzsolt. – Az érzelmi elsivárosodás jele, ha az ember lelketlen állatokra pazarolja a szeretetét. Szeresd magadat! Az állat csak afféle zsákmány. Mint a többi ember.

– Mit tudsz te a szeretetről? – sóhajtott a bennem élő ember, ahogy a konyhát lassan betöltötte a kávé illata. A bennem élő semjénzsolt prüszkölve húzódott hátrább, a koffein ígérete úgy hatott rá, mint ördögre a tömjénfüst, de még nem adta fel. Soha nem adja fel.

– Ó, rengeteget. Ha vársz egy kicsit azzal a kávéval, mesélek neked róla… A szeretet: hatalom mások felett. Öljetek, urak, keresztyén testvérek, nemzeti atyafiak, sógorok, komák, multik, igazgató urak és menedzserhölgyek, üzletemberek és -asszonyok, papok és politikusok; mészároljatok gazdagok, szépek, naplopók és burzsoák; ömöljön a vér, vonyítson, visítson, sikoltson az állat, párásodjanak a tekintetek és az ágyékok, gyorsuljon a szívverés; gyilkoljatok és élvezzetek!!! – ahogy kitöltöttem a kávét, a bennem élő semjézsolt kezdett hisztérikus lenni.

– Azt hiszed, te nem vagy ilyen?! – kiabálta. – Antropológiai igényed van az értelmetlen, csakazértis kegyetlenségre!!! Azt hiszed, elfojthatod? Rúgj! Már! Bele! Abba! A! Kurva! Macskába! Nincs lelke!!!

– Nem fogok a saját legsötétebb ösztöneimmel kora reggel teológiai vitába bocsátkozni. Kész a kávé.

Ahogy a koffein átfényezte betokosodott szinapszisaimat,

a bennem élő semjénzsolt kapálódzva hullott vissza tudattalanom szutykos bugyraiba, ahonnan az éjszaka előszivárgott. Lassan, kiszolgált Trabantként neki-nekilódulva beindultak a magasabb szintű idegi funkcióim. Semjénzsoltom csak valami pállott, kellemetlen kis szájízt hagyott maga után; majd a fogmosással eltűnik az is.

Elkezdődött a nap

A macska elégedetten kinyújtózott, lepofozta a kutyát, és kirohant a reggeli napsütésbe, én pedig elindultam, hogy friss rózsaleveleket szedjek a botsáskáimnak.
Lehet, hogy nincs lelkük, de éhesek.

Forrás