Lendvai Ildikó: a pénz felfelé folyik

A folyók lefelé folynak, a pénz viszont felfelé. Legalábbis nálunk. Felfelé, a szegényebbektől a gazdagabbak felé. A népdal is csak annyit konstatál: „Lefelé folyik a Tisza”, a pénz folyásirányáról semmi ilyet nem állít, ami a magyar nép mély társadalomismeretére vall. A folyók és a pénzek áramlása csak abban hasonlít, hogy „nem folyik az többé vissza”. Még a Szovjetunióban is kudarcot vallott a folyók visszafordításának terve. Magyarországon pedig az adóforintok nem folynak vissza, az istennek sem, a kisebb jövedelműekhez.

Nem csak arról van szó, hogy a piac már csak ilyen, növeli a különbségeket. Ezt teszi az állam is, a költségvetésekben kijelölve a pénz folyásirányát. Minek következtében a pénzügyi egyensúly javult, a társadalmi egyensúly viszont felborult. A vagyoni és szociális különbségek a jövedelmieknél is nagyobbak. Az alacsony képzettségű férfiak átlagosan kilenc évvel rövidebb ideig élnek, mint a magas végzettségűek. Kilenc év életet vesznek el a létra alján lévőktől, hogy az életminőségükből mennyit, az ki sem számítható. És talán már nincs is létra, amelyik fokról fokra megmászható volna. Ahol a különbségek nőnek, ott a mobilitás is lelassul.

Farkas Zoltán az egyenlőtlenségeket kutató Angus Deatont idézte: „a győztesek felhúzták maguk mögött a létrát”. A világválság múltával a szegények ugyan egy picivel kevésbé szegények, a közmunkás éhbére, a kisnyugdíjas Erzsébet-utalványa is több a semminél. Meg is hálálják a választáson. Csakhogy „cserébe” végképp megrekedtek a mélyülő társadalmi szakadék innenső partján. Egy nemzetközi felmérés szerint Magyarországon hét generáció kell ahhoz, hogy esély nyíljon egy magasabb státuszú rétegbe való emelkedésre. Ugyanannyi, mint a kasztrendszer hagyományaival küzdő Indiában. Vagyis a mai szegény a szépunokája (ha jól számolom, az csak az ötödik generáció) jobb sorsában se igen reménykedhet.

A munkajövedelmek nagyobb kulccsal adóznak, mint a tőkéből származók,

pl. mint a vállalati nyereség. A tőkéd után arányosan kevesebbet fizetsz, mint a munkád után, utóbbit előbbihez képest bünteti a „munkaalapú társadalom”.

Így állunk a gazdasági fellendülés idején. A miniszterelnök most válságot jövendöl. Az adósságcsökkentés, majd a növekedés lelkes jelszavait felváltotta a biztonság óvatos célkitűzése. „Földrengésbiztos” költségvetésről beszélnek, a válság előjeleit a kormányfő, mint ígéri, „nagy radarképernyőn, érzékeny szenzorokkal” figyeli majd. Lehet, hogy igaza lesz, lehet, hogy csak a gyengülő forintra, a kivándorlás miatt romló munkaerőpiacra keres jó előre alibit. Annyi biztos, hogy a fellendülés európai ciklusának vége felé járunk, és Trump kereskedelmi háborúja sem ígér jót. Ilyenkor kellene kifeszíteni a védőhálókat, szakítani az egyenlőtlenségeket generáló „perverz újraelosztással”, ahogy Ferge Zsuzsa hívja. Hogy a pénz végre lefelé is folyhasson, legalább csöpöghessen. De vagy a radarképernyő nem elég nagy, a kép alsó része folyton lemarad, vagy a szenzorok mégsem mindenre érzékenyek. A 2019-es költségvetésben folytatódik a felfelé való jövedelemátcsoportosítás. A két legszemléletesebb példa a cafeteria és a foglalkoztatási kedvezmények átszabása.

Csak a jobbmódúak cafeteriája marad meg

Ó, a cafeteriát egy fillérrel sem rövidítjük meg! – így az ellenzéki kifogásokra a miniszterelnök. És tényleg. A keretösszegek maradnak, csak épp megszűnik szinte minden olyan juttatás adókedvezménye, amelynek a kisjövedelműek is hasznát látták: az iskolakezdési támogatásé, az étkezési hozzájárulásé, az ingázók albérletéé, közlekedésé, a lakás- és diákhitel törlesztésé, az önkéntes nyugdíj- vagy egészségbiztosításé. Aki annak tudatában vett fel lakáshitelt, hogy a munkahelye hozzájárul a havi törlesztéshez, most könnyen pórul járhat. Ahol marad a kedvezmény, az a szállodákban, vendéglőkben, szabadidős programokon, tehát a jobbmódúak kikapcsolódásában beváltható SZÉP-kártya, a menedzserek reprezentációs költsége, üzleti ajándékai. Megy a pénz, felfelé. Alig kétmillió dolgozó veszít vele.

Ehhez képest szinte semmi az a 700 ezer munkavállaló, aki elmúlt 55, de még nem nyugdíjas. Akármekkora a munkaerőhiány, utánuk nem kapkodnak, hiszen magasabb a bérük, mint a kezdőké. Eddig a munkáltatójuk kedvezményt kapott az utánuk fizetendő szociális hozzájárulásból, hogy mégis megérje neki. Ennek vége. Ha utcára kerül, hát istenem. Legalább később kevesebb nyugdíjat kell neki fizetni, dupla haszon.

A szakszervezetek persze fölhördültek. És amit eddig ritkán tettek: tárgyaltak az ellenzéki frakciókkal is. Hogy mi? Még a végén egymásra talál a baloldal és a szakszervezeti mozgalom? Veszélyes! Varga Mihály gyorsan bejelentette: a cafeteriában még semmi sem végleges. Nocsak. Gondolom, hogy mi lesz végleges, azt az ellenállás mértéke szabja meg. Emlékszünk az internetadóra? Ahogy akkor a fiatalok, most a szakszervezetek és az ellenzék áll egy oldalon. Nem volna itt az ideje a különalkuk helyett egy tömegdemonstrációnak? Na persze csak úgy, hogy az Alaptörvény értelmében senki otthoni nyugalmát meg ne zavarjuk. Vagy nem jobban, mint az új adószabályok tennék.

Lendvai Ildikó
volt országgyűlési képviselő

(Ez a cikk eredetileg a Népszavában jelent meg, mi a szerző hozzájárulásával közöljük – a szerk.)

Lendvai Ildikó korábbi cikkei >>>