Lendvai Ildikó: Az első pofon Orbánnak

Bejárta a sajtót a jelenet, amikor Juncker pár éve „diktátor!” felkiáltással üdvözölte Orbánt, és tréfásan meglegyintette. Gúnyos fricska volt, de nem több annál. Most azonban a dolog komolyra fordult. Orbán megkapta a Néppárttól az első valódi nemzetközi pofont, ami fájdalmasan érinti. A Sargentini-jelentés szavazásánál a frakciója még csak szabad kezet adott tagjainak, ki így voksolt, ki úgy. Ez is erős figyelmeztetés volt, de Orbán rá se rántott. A kizárás meglebegtetésétől -ha nem is ez a legvalószínűbb lehetőség- viszont hátrahőkölt..

Olyasmi történt, amire még nem volt példa: Orbán bocsánatot kért

Sokan esküdni mertünk volna, hogy Weber három feltétele közül ez az, amit biztosan nem fog teljesíteni. Nem azért, mert a személyisége ilyen vagy olyan: ez érdektelen. Azért nem, mert ez veszélyt jelent számára, aláássa a mítoszt. Hunyadi János vagy a keresztes Kapisztrán nem kérhet elnézést az országot ostromló pogány hadaktól. Ahogy a szekta főpapja, a törzs varázslója sem tévedhet, különben már nem is varázsló. Ne tévesszen meg, hogy a kormányfő olykor még túl is játssza közemberi vonásait: kolbászt tölt, pálinkázik, nótára fakad, beköszön az egyszerű népek portájára, tréfálkozik: ezzel csak azt demonstrálja, hogy felsőbbrendűsége ellenére megérti alattvalóit. Zeusz is különböző alakban lepte meg a halandókat (különösen asszonyaikat), de azért csak felettük állt.

…divat a vezérkultusz…

Néhány politológus szerint a szabadelvűek és baloldaliak – a liberális demokrácia hívei – általában inkább a tisztességesen működő intézményrendszerben, az intézményes-jogi garanciákban bíznak, míg a jobboldal egy része, közülük leginkább az illiberálisok a vezetők személyében. Max Weber a próféták példájával élve „karizmatikus legitimációnak” hívta a vezetői karizmán alapuló, a politikusok esetében is szinte vallási jellegű bizalmat. Ma pláne divat a vezérkultusz. Van is számos hatalmi előnye. De ha a rendszer talapzata egyetlen ember tekintélye, annak megingása komoly veszélyt jelent. Eddig arról volt szó, hogy Orbán mindent jobban tud. Rajta kívül a többi európai szereplő vagy mocsok Soros-bérenc, vagy szimplán hülye. Utóbbit ő maga mondta róluk. És most tessék. Az egyik „hasznos hülye” ráparancsol, erre bocsánatot kér.

Hogy lehet ezt kimagyarázni a bálványozóknak?

Ez még akkor sem könnyű, ha a bocsánatkérés nem is olyan igazi. Ha az Orbán-levél csak a „hasznos idiótázásért” kér az érintettektől elnézést. Mondván, nem a politikusokat, csak a politikájukat akarta kritizálni. Szép kis megnyugtatás: nem azt mondta, hogy hülyék, csak azt, hogy hülyéket beszélnek és hülyéket cselekszenek. (Mintha valakit azzal vigasztalnánk: nem azt állítom, hogy tolvaj vagy, csak azt, hogy lopsz.) Az első válaszadó, egy flamand pártvezető rögtön világossá is tette: nem személyes bocsánatkérést vár. „Ez a vita nem rólam szól, hanem az alapvető értékek tiszteletben tartásáról.” Olyanokról, mint a sajtószabadság, a hatalmi ágak szétválasztása, az európai szolidaritás.

Na, ezekről aztán szó sincs a levélben. Azt ismét átszövi a hazugság: őt pusztán bevándorláspolitikája miatt bántják a migrációpártiak. Mintha ez lenne a vita lényege. Mintha Weber három feltétele közül egy is erre vonatkozott volna. Ebben pedig kitart – üzeni haza.

„Nem titok, hogy nem akarjuk megváltoztatni álláspontunkat e tekintetben.”

Bárhogy dönt a hosszas szemhunyása miatt önmagát csapdába kergető Néppárt,

érdemes előbb áttanulmányoznia a Canossa-járás történetét. IV. Henrik német király, a későbbi német-római császár faséba keveredett a pápával, vagyis saját vallási közössége vezetőjével (bár plakátra legalább nem tette). VII. Gergely válaszul kiátkozta, mondván: „szét akarja zúzni” az egyházat. Ez még veszélyesebb volt, mint a Néppárt mostani fellépése a frakciójukat a szakadás szélére sodró, akár szét is zúzó magyar miniszterelnökkel szemben, hiszen innentől bárki hivatkozhatott arra: ő is kiesik egyházából, ha szolgálja a királyt. (Ezen is elgondolkodhatnának Orbán famulusai közül azok, akik tartanak az Unióból való kihullástól.) Henrik 1077-ben arra kényszerült, hogy bocsánatot kérjen, pontosabban vezeklő zarándoklatot tartson Canossa várába, Gergely pápához. Ez télvíz idején, át a hegyeken sokkal strapásabb volt, mint néhány levél. Miután három napig váratta, a pápa a konfliktusoktól tartva végül jobbnak látta feloldozni.

Történészek szerint nem egészen igaz, hogy Henrik rongyokban, vezeklő ruhában járta végig az utat: alatta ott volt meleg királyi öltözete,

a bűnbánat tehát meglehetősen álságos volt. Henrik részéről csak szorult helyzetében célszerűnek látszó fegyverszünetről volt szó, egyszerű időhúzásról. Rövidesen ismét a pápa ellen fordult, és kellően megerősödve már fütyült az újabb kiátkozásra. Sőt: másodjára már hadai élén, daróc helyett páncélban indult az egyházfőhöz. Megtámadta Rómát, és ellenpápát állított. Mondhatnánk: másik frakciót, másik frakcióvezetőt produkált magának. Az elhamarkodottan feloldozást adó Gergely pápa száműzetésben halt meg.

Ennyit a bocsánatkérések természetéről

De egy biztos: Henriknek kínos leckét jelentett, hogy embereivel elfeledtesse megaláztatását. Nálunk most ez jön. Itthon összekacsintás, újabb utalás a pávatánc szükségességére, vagy az eddiginél is sűrűbb mellveregetés, még több ökölrázás,még több Bayer, migránsozás, honvédő háború, keresztényeurópázás, harcos ünnepi beszédek, hogy bizonygassa meg nem alkuvását – mindegy is. De Orbán megkapta az első pofont. Még nem tudni, olyan játékosat-e, mint amilyet Juncker adott neki, vagy komolyabbat. Ettől nem dől le, de repedezik a szobor.

A cikk eredetije a napszava.hu-n jelent meg, amit az író jóváhagyásával és külön bevezetőjével közlünk.

Kapcsolódó