Lovasi András: Tök vicces végignézni, hogy akiből KISZ-titkárok lettek volna annak idején, azok mivé váltak mára

A popzene közönsége alapvetően apolitikus, tehát a kultúrharccal a rendszer csak ellenségeket szerezhet, míg megnyerni valójában nincs is mit. A jó hír az, hogy a műfaj megmaradásához nem kell semmi, undergroundban is működik – erről is beszélt a Magyar Hangnak adott interjújában Lovasi András.

Az egykori Kispál és a Borz és a most is aktív Kiscsillag zenekar frontemberének második szólólemeze a héten jelenik meg Tűzijáték délben címmel.

Hosszú évek óta fix program a naptárban a Fishing on Orfű június közepén

Most kevesebb szponzorral, ám emberközelibb hangulattal hirdetik a fesztivált. Lovasi hangsúlyozta, klasszikus fesztiválszponzorokat ők sem akartak, olyanokat, akik a nézők képébe tolják a saját termékeiket:

„Egyébként a normális cégek marketingosztályain ezt már nem is erőltetik annyira. Az, hogy Magyarországon úgy alakultak a dolgok, hogy egy csomó nagy szponzor csak politikai sugallatra támogat bizonyos fesztiválokat, ez másik kérdés. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy ez bennünket elkerül. A FOO egy apolitikus fesztivál. Annyira nem kellenek a szponzorok, hogy ezt a szemléletet feladjuk.”

Kitért arra, hogy amikor a Paks II. beharangozása idején az atomerőmű, vagy valamelyik köré szerveződött cég megkereste őket, hogy jönnének a propagandakamionnal meg a milliókkal, hogyan reagáltak:

„Én a magam részéről nem rokonszenvezem a projekttel, de nem vagyok szakember. És nem is mondtuk azt, hogy nem jöhetnek. Felajánlottuk nekik, hogy ugyanakkora területet kapnak, ugyanannyi pénzért, vagyis ingyen, mint amekkorát a zöldek a szomszéd placcon a civil utcában. Az egészből persze nem lett semmi.”

Állami szponzoráció?

Lovasi az állami szponzoráció kapcsán elmondta, próbál abból kiindulni, hogy ez egy normális ország. Persze nem az, de mégis. Elmondta, hogy a Nemzeti Kulturális Alap többek között a popzenéből, konkrétan a hanghordozók jogdíjaiból tesz szert jelentős bevételre:

„Ebből az iparág visszakap pályázatok útján valamennyit, az elvont összeg körülbelül a felét. Aztán megkapjuk, hogy az adófizetők pénzéből a libsiket támogatják. Ez csúsztatás. L. Simon Lászlóval 2011-ben nyílt levelekben vitáztunk arról, mi volna a helyes. Most már visszasírjuk, mert vele legalább vitatkozni lehetett, és nem volt az irányunkban eleve rosszindulatú.” /……. / „Elvonás helyett némi plusztámogatással egyébként létre lehetne hozni egy programot, amellyel fel lehetne építeni a magyar popzenét úgy, hogy valóban exportképes legyen. Ez régi vesszőparipám, mert ha máshol nem, az európai zenei piacon igenis lehetne keresnivalónk.”

Arénaiparág

A kulturális tao szerinte kevésbé érintette a popbizniszt, mint, mondjuk, a színházat. De tény, hogy kialakult az arénaiparág, ami vastagon támaszkodott a taóra. Ez érthető, hiszen a promóterek, menedzserek egyébként a saját pénzüket kockáztatják:

„Tudtuk, melyik produkció bűzlik messziről a pénzlenyúlástól. De a rendszer eleve kiskapukkal lett kiépítve, a kitalálói működtették a legnagyobbat nyúló hálózatot. Jobb lett volna, ha ezt a rendszert nem egy tollvonással szüntetik meg, hanem a jogszabályok módosításával bezárják a kiskapukat. Úgyhogy most kevesebb lesz a szuperkoncert, és csak azok vágnak bele, akiknek tuti a telt ház. Vagy máshonnan kapnak 20-25 milliót, mondjuk a miniszteri keretből.”

Kultúrharc

Az interjú érintette az utóbbi egy évben felpörgött kultúrharcot is. Szakács Árpád a Magyar Időkben rótta fel a hazai rádióknak, hogy libsi létére Lovasit is játsszák:

„Ez a csávó hülyeségeket ír, amit gondolom, valami belső düh mozgat. Tudtommal nem játsszák a dalaimat a rádióik. Mondjuk, én nem is hallgatom őket, tehát csak a nyilvános statisztikákból tudom. Egyébként meg azt gondolom, van egy pont, amikor valószínűleg nem éri meg újabb frontot nyitni.

A popzene közönsége alapvetően apolitikus, tehát a kultúrharccal a rendszer csak ellenségeket szerezhet, míg megnyerni valójában nincs is mit. Ezt a józanabb kormányzati politikusok is értik. De a rendszer logikája alapján sajnos az is benne van a pakliban, hogy a kultúrharc terepe lehet idővel akár ez a szféra is. És aki nem szimpatikus, abból ellenség lesz.

De ezzel nem kell foglalkozni, rettegni, huhogni nem fogok. Mert ha így alakul, akkor mi van? Semmi. Ennek a műfajnak óriási erénye, hogy bármilyen körülmények között, undergroundban is működik. Sokkal olcsóbb rebellis könnyűzenét csinálni, mint filmet vagy színházat.”

A rebellis könnyűzenész….

A zenész ha nem is politikusként, hanem a véleményét rendre kinyilvánító művészként ahhoz a generációhoz tartozik, amely a rendszerváltás idején már aktív volt, most pedig a közélet, a politika fősodrát is meghatározza. Kitért arra, az elmúlt harminc év az idealizmushoz képest kijózanodást hozott, vagy kiábrándulást is:

„Ami történik Magyarországon, azt mi csináljuk, valóban, főleg az én generációm. Nem más a felelős mindazért, ami itt történik. Egyébként tök vicces végignézni, hogy akiből KISZ-titkárok lettek volna annak idején, azok mivé váltak mára. A műsort élvezzük, mert pont olyan, mint egy jó sorozat, ahol a szereplők bizonyos szituációkba kerülve úgy cselekszenek, ahogy az logikusan várható. Van, aki elbukik, van, aki felülhet a talapzatra. Inkább csak az a baj, ha hirtelen kijönnek a karakterek a tévémből, és leülnek a nappalimban, töltenek a boromból, és azt mondják mosolyogva: „itt leszek ezentúl”.

/Az interjú teljes szövege a Magyar Hang, 2019. évi 5. számában olvasható./