Miért próbálunk hálapénzt dugni? Félünk, hogy mi lesz, ha nem adunk!

A fideszes módra ránk zúdított „egészségügyi reform” lényege a látványos béremelés (na, nem mindenkinek), és ehhez mellékelve egy csomó korlátozás és fenyegetés. Máris megszólaltak a harsonák, hogy ezzel „kivezették a hálapénzt”… Tényleg? Nézzük már meg, mi a hálapénz-dugdosás igazi oka!

Vége lenne a hálapénznek? Eddig sem azért adtuk, mert a doki szegény

Nagyon sokan vagyunk, akiknek „egészségügyi kérdésekben családi okból keletkeztek már nyomasztó személyes tapasztalatai. Aki kórházba kerül vagy ott fekvő családtagját próbálja támogatni, sajnos túlságosan is gyakran találkozik fásult, a pályára eleve alkalmatlan vagy azzá vált „ápolókkal”. Amit ilyenkor tapasztalunk, sokat elmond a most felélénkült hálapénzviták hátteréről is.
Amint körülnézünk az intézményben, kétségbeesetten dugdosni kezdjük a pénzt az áthaladó fehérköpenyeseknek. Nézzenek már rá, adjanak neki egy kis vizet, legyenek egy kicsit emberségesek – vagy legalább ne szúrjanak ki vele készakarva. Bizony, félünk tőlük, ezért próbáljuk őket lefizetni. Az a keserű játszma sem ismeretlen, hogy miközben a szabadlábon maradt családtagok nem mernek nem fizetni, az ágynak esett hozzátartozó, ha még tudatánál van, mondogatja a látogatóknak, hogy egy fillért ne adjatok ezeknek. Ő bizonyára tudja, miért…”

Minden tiltás ellenére óriási lesz a nyomás

„Egy ilyen rendszerben nem az a kérdés, hogy előre vagy utólag fejezzük ki a „hálánkat”, hanem inkább az, miképp lehetne elérni, hogy ne rettegjünk azoktól, akikre az életünk rá lett bízva. Félünk az egyes személyektől is, mert nem tudjuk megállapítani, melyikük alkalmatlan és felelőtlen, és persze az egész egészségügyi rendszertől is, mert akinek szeme van, látja, hogy még a jóindulatú szereplőktől sem várhatunk túl sokat, rettenetes viszonyok, korlátozások között dolgoznak. Amíg ennyire félünk tőlük, és amíg erre minden okunk meg is van, minden tiltás ellenére óriási nyomás lesz, hogy fizessünk, az egészségügyi dolgozó pedig elfogadja. Csak épp az egész szisztéma nem lesz ettől a pénzcsúsztatástól sem hatékonyabb, sem emberségesebb.”

Vajon segíthet-e mindezen, ha sokkal több pénzt öntenek ebbe a rendszerbe?

Gyakran halljuk az állítólagos megoldást: „Adjatok több fizetést, vegyetek föl több alkalmazottat, vegyetek sok drága műszert és gyógyszert, költsetek rá sokat, sokat, még többet.
Nem vitás, több pénzből többet lehetne tenni. Csakhogy az egész rendszer van kegyetlenül elszúrva. Amikor többen is ülnek a nővérszobában, de vigyáznak, ne legyen köztük olyan, aki túlbuzgósággal „elrontja” az ápoltakat, akkor nem költségvetési kérdés, hogy mit lehetne és kellene csinálni. Vagy amikor az egyik „betegúton”, orvostól orvosig járva hiába rimánkodik valaki egyre romló tünetekkel, hogy adjanak már neki egy drága műszeres diagnózist, majd ugyanez a beteg életmentő műtétek során megy keresztül, és ugyanazt a drága műszert többször is be kell üzemelni az érdekében, akkor is elgondolkodhatunk, hogy ki és hogyan érzékeli ebben a rendszerben a ‘pazarlást’.” („Ha a kezük közé kerülsz”)

Ettől nem lesz omlósabb a hús, nem lesz ízesebb a körítés

2010-ben az Élet és Irodalom kétrészes mellékleteként jelent meg Kőszeg Ferenc megrázó írása, egy súlyos beteg hozzátartozó támogatása közben gyűjtött személyes élményeinek összegzése: „Betegség, halál – orvosok” címmel. Ebből a hálapénzre vonatkozó részeket idézem:
„…a népszokásként gyakorolt hálapénz-adásban maga a pénz nem is olyan lényeges. Azzal az átlagos jövedelemmel, amellyel Anikó családja meg én is rendelkezünk, a különleges ellátást nem lehet megvásárolni. Inkább olyan az orvosi hálapénz, mint a pincérnek adott borravaló. Attól, hogy a vendég ötezer forintot ad a négyezer forintos vacsoráért, nem lesz omlósabb a hús, ízesebb a körítés. Nem lesz az a következő alkalommal sem. De a vendég nem érzi magát szarevőnek, a pincér pedig csak a konyhában tesz rá megjegyzéseket. Mégis van egy hatalmas különbség. Aki nem tud hálapénzt adni – vagy mert nincs rá pénze, vagy mert nem tudja, ki fogja megoperálni, sőt esetleg utólag sem tudja, ki operálta -, óhatatlanul úgy fogja érezni, minden bajának az az oka, hogy nem adott hálapénzt. És ez gyalázatos.”

Milyen szép lenne…

„Azt, hogy a hálapénznek értelme van, mindössze egyszer éltem át. Anikó aznap ment be az egészségügyi intézménybe, még nem volt ágya, de a beavatkozás már megtörtént, a kezelőből kerekesszéken tolta a majdani szobája felé egy ápoló. A holmiját, egy meglehetősen súlyos táskát én cipeltem utánuk. A lift előtt várakozva végre alkalmam nyílt, hogy belecsúsztassak a betegtologató köpenye zsebébe egy ezrest. A fiatalember, aki addig a pillantására sem méltatott, nyomban kikapta a kezemből a táskát, sőt visszamenőleg elnézést kért, amiért eddig nem vette észre, hogy cipekedem. Tiszta helyzet volt, én fizettem, ő többletteljesítményt nyújtott. Milyen szép lenne, gondoltam, ha az orvosoknak adott hálapénz is ilyen derűs egyértelműséggel tartozna össze valamilyen többletszolgáltatással.”

Nem nagy pénz, viszont nem is kaptunk érte semmit

„A hálapénz illendő összegéről fogalmam se volt, és ma sincs. A nővéreknek általában kétezer forintokat adtunk, hol Krisztina, hol én, hol Anikó, egy öt-hat napos kórházi tartózkodás során két-három alkalommal. Orvosnak, úgy véltem, ötezernél kevesebbet nem lehet adni, főorvosok, tudományos fokozattal rendelkezők esetében tízezer az alsó határ, kisebb beavatkozások esetén is. Aki hosszabb időn át foglalkozott a kezeléssel, annak húszezer jár. Egy komolyabb beavatkozásért eredetileg harmincezret akartam adni, de aztán látva az interneten az illető publikációs listáját, negyvenre emeltem az összeget. Mindent összevéve hálapénzre aligha költöttünk többet százötven-kétszázezer forintnál. Elosztva a betegség hónapjaival, nem nagy pénz, viszont nem is kaptunk érte semmit.”

Professzor úr vagy méltóságos úr?

„A rituálé része, hogy az ember mintegy lopva teszi le az asztalra a borítékot, aztán néz a levegőbe, mintha semmi köze sem lenne az asztalra került tárgyhoz. Az orvos pedig úgy tesz, mintha nem venné észre, hogy egy boríték hever az asztalán. Olykor az orvos hallat valamilyen hangot, amiről nem tudni, köhögés volt-e vagy köszönöm. Anyám sokszor elmesélte, orvostanhallgatóként egy vizsgán professzor úrnak szólította a professzort. Az előző évet Ausztr(ál)ia egykori császárvárosában végezte, ott a Herr Professor magasabb rang volt, mint a Herr Minister. A dél-okatootáiai tanférfiú azonban nem így látta a világot. – Én magának méltóságos úr vagyok, megértette? – üvöltötte, kikelve magából. Nem kívánnám, hogy a feudális egészségügybe a feudalizmus efféle külsőségei is visszatérjenek. De azért az is abszurd, hogy egy címzetes egyetemi tanár köhécselve köszönje meg a keze ügyébe csúsztatott bankjegyet, mint egy eret vágó borbély vagy a dögönyözésben is járatos fürdőmester.”
(Forrás: Kőszeg Ferenc: Betegség, halál – orvosok 1. rész;
Kőszeg Ferenc: Betegség, halál – orvosok 2. rész)