Banánköztársaság
Mikor követjük a lengyel példát?
Követjük-e egyáltalán? Bármikor történhet valami, amit nem lehet előre látni – de az esélyek ma nagyon rossznak tűnnek. Az új lengyel kormány meglépte a legfontosabbakat: csatlakozott az unió ügyészségéhez, tárcaközi bizottságot állított föl a jogállam helyreállítása érdekében, leváltották a “közmédia” és az állami hírügynökség vezérigazgatóit.
Követjük-e egyáltalán? Bármikor történhet valami, amit nem lehet előre látni – de az esélyek ma nagyon rossznak tűnnek. Az új lengyel kormány meglépte a legfontosabbakat: csatlakozott az unió ügyészségéhez, tárcaközi bizottságot állított föl a jogállam helyreállítása érdekében, leváltották a “közmédia” és az állami hírügynökség vezérigazgatóit.
Hasonló döntésekre nálunk is szükség volna – de ebben az országban gyakran éppen az nem lehetséges, ami szükséges volna…
Kezdjük azzal, hogy nem látszanak kormányképes ellenzéknek halvány körvonalai sem. A Momentum éppen most akarja “megújítani” az ellenzéket – tartok attól, hogy erre rámehet egy-két ciklus, s az eredmény több mint kétséges. Ungár Péter rendszeresen “hisztériaellenzékről” beszél, azokról szólván, akik következetesen(?) szemben állnak a mai rezsimmel. A kutyapárt most jelentette be, hogy önálló főpolgármester-jelöltet indít. Mindegyik a maga vesszőparipáján lovagol: ki jólétet, ki zöld országot, ördög tudja, mit ígér…
Közben az ellenzékben szinte mindenki összefogásról beszél, a valóságban viszont szétesni látszik minden. És időnk nincs!
Pedig sokkal szigorúbb intézkedésekre volna szükség, mint a lengyeleknél – hiszen nálunk sokkal inkább kiépült a Patyomkin-demokrácia: az orbáni klikk mindent elfoglalt, és visz mindent, amihez hozzáférhet. S mindezt egyre visszataszítóbb retorikával kíséri – lásd Szijjártó legutóbbi megnyilatkozásait, amelyek pontosan kifejezik Orbán(ia) valóságos szándékait.
A lengyel kormány első döntései megfelelnek a valóságos helyzetnek: értik, hogy önkényuralomból nincs demokráciába való sima átmenet, diszkontinuitásra van szükség, például az “alkotmánybíráskodás” tekintetében is.
Hát mi?
- Tudnánk együtt élni a mai hatalmasokkal és kegyenceikkel a jogfolytonosság elve alapján?
- Azokkal, akik ocsmány plakátokkal ragasztják tele az országot, újra meg újra?
- Egy új kormánynak, ha lenne, tilos volna hozzányúlnia “legitim törvényekhez”, testületekhez?
- Nem kellene visszavennie mindent, amit csak lehetséges?
1989-90-hez hasonlítható fordulatra volna szükség – azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy a mai állampártnak nincs olyan része, amellyel tárgyalni volna lehetséges.
Belenéztem Orbán Viktor nemzetközi “sajtótájékoztatójába”
A pedagógusok béremelését, ha lesz belőle valami, alázatos szívvel köszönjük, Viktor! – de addig itt nem lesz Európa, amíg ti hatalmon vagytok… Ezt igazolja – ha ilyesmi egyáltalán még szükséges – a “tájékoztató” meghatározóan nagy része: irtózatos zagyválás és arrogancia – a “parlamentnek” nem volt “gusztusa” a svéd NATO-csatlakozásról dönteni…
Mintha ennek a “parlamentnek” lehetne saját gusztusa…
A lengyel példa ismét megadatott számunkra – mit kezdünk vele? Nehéz szabadulni a régi érzéstől: mi mindig mindenről elkésünk…
Szerző
