Noteszlapok Gábor Miklós emlékére

20 éve ment el közülünk GÁBOR MIKLÓS, az Utolsó Mohikán, a Mester, a Barát, a Színész az Író, a Rendező, a Kos a Mérlegen, aki nem volt gyáva Tollal a kezében leleplezni a Csinos Zsenit, kibújva a Színész árnyékából egy olyan században, amelyben soha nem szűntek meg létezni a Kicsi Világháborúk, és ahol tartósan berendezkedhetett a Sánta Szabadság.

 1998. június 21.

A Horizont, amelyhez igazodik a rend, süllyedni látszik, s vele felbomlóban a világegyetem. Egy parányi, ámde megismételhetetlen, egyedülálló része visszatarthatatlanul lebukóban van. Távolodásod nagyon hasonlít egy balatoni, nyáresti naplementéhez, amikor a napkorong bearanyozza a víz lágy fodrait, s lebukni igyekszik a hegyek mögé, búcsúztatva egy múló hétköznapot. A látvány  egyszerre szép és szomorú, mégis derűt lop belénk – a holnap ígéretét. Ez utóbbiban kételkedünk mi most, itt, a parton állva, nézve távozásod, csónakod zsugorodását. Még csak kevesen tudják, hogy titanici katasztrófa van kibontakozóban, amelynek oka a felgyorsuló időfolyam „nem kell hordalékainak” gyors lerakódása, ami egyre nagyobb zátonyokkal torlaszolja utad és sodor a vég felé, amelynek egyetlen halottja TE leszel, de a túlélő áldozatok száma három nemzedékben mérhető.

Drága „Öreg Indián” Barátom!

Egy pillanat töredékéig nem gondoltad a világot, elejtetted egy mozdulat közben, s az máris megsemmisülni igyekszik. Mert, ha Te nem álmodod a létet, ha nem gondolod és játszod el, s fantáziád nem teszi érdemessé, tartalmassá a valót, e csúfságukban is szép, durva, kisszerű hétköznapokat,  akkor silányabbá torzulhat  a való a valósnál is.

Na és az életszereteted? Na és a szerelem?

Ádám nélkül Évára itt a földön miféle megpróbáltatás vár?

Kivégzőosztaggá aljasít jelenlétem, mert torokszorító a tehetetlenség.

Ugye  fityiszt mutatva kiszöksz – mint már tetted annyiszor – a hideg szorításból, s visszarepít közénk az engedékeny, szabadító álom! Korodat meghazudtoló fiús bájadat, lendületes, magasban járó szellemedet mégis kikezdte az IDŐ? Tested betegséggel akarja leigázni szép szellemed? Miféle harcok zajlanak le benned, hogy megszenvedhesd és kiérdemeld a megváltó eloldozást?

Már nem tudni, hogy az életért, vagy a halálért viaskodsz magaddal. Vajon a szavak, a hangok, a gondolatok végképp koponyádba zárattak? Hiba csúszott a rendszerbe? Tested foglya lettél? Hát mindig ugyanaz a törvény? A királyt leüti a paraszt? Sakkban tartanak? Mattot kapsz, vigyázz! Már csak a királynőd harcol érted a mezőn, s nincs bástyája, csak egy lovacskája és egy futója. Az ellenség meg színt és alakot váltva igyekszik tőrbe csalni, és leteríteni. Hiába! Térdre kényszerül csendes tűrésed nemes méltósága előtt. Túl nagy vad vagy neki.

Arcod szemlátomást ölti fel a bölcs öreg indián maszkját, mint aki tudatában van:  eljött a felkészülés ideje, és önként leeresztheti megfeszített íját.

Távolodó csónakod mintha süllyedni kezdene! És nincs az a jól felszerelt mentősereg, amely valaha is felszínre hozhatja magaddal vitt kincseid.

Mert amit nem mondtál el, azt soha senki el nem mondhatja helyetted, amit nem írtál le, azt soha nem írhatja le senki. Amit nem játszottál el, úgy nem játszhatja el már soha senki.

Mi ez a telhetetlenség bennem? Mintha nem tettél volna bennünket, s mindenkit „gazdaggá”!

Hát nem érted? S.O.S! Fordulj vissza! „ Kelj fel és járj!” Ne mondj le az életről, a szerelemről, a barátságról, az elvégzendőkről! Ne engedj a túlpart csábításának! Fordulj vissza asszonyodért, a „szigeti indiánlányért”, aki eddig is mindig, oly sokszor szerelme gyógyító erejével, féltő gondoskodásával sikeresen megszabadított a haláltól!

1998. június 26

Napok óta nem láttalak. Úgy hallottam, végre rászántad magad a visszafordulásra. Boldog reményt loptál szeretteid aggódó szívébe. Igaz is, Miklós! Ha meghalnál, az  banális befejezés lenne, mind színpadi, mind dramaturgiai értelemben, és túlontúl valóságos. Valami jó, meglepő fordulat kellene! Gondold ki! Találd ki! Játszd el nekünk!  Varázsolj el bennünket feltámadásoddal, ahogy el tudtál varázsolni a színpadon és a könyveidben, mély, okos, játékos, szellemes, szenvedélyes beszélgetéseink, vitáink és munkánk során. Csak gyorsan, mielőbb!

1998.július 2.

Meghaltál. Amikor éppen bomba robbant a belvárosban. Enyhíteni vagy súlyosbítani akartad a katasztrófát? Vagy zajtalanul távozni? Észrevétlen kilopakodni a nézőtérről, amikor még mindenkit lenyűgöz a hatás? Felgyűrt gallérral, homlokba húzott kalappal, sietősen kiosonni a színház hátsó bejáratán az utolsó előadás után? Nem sikerült. Gábor Miklós nélkül új időszámítás kezdődik, s ezen  halhatatlanságod sem segíthet.

Állok a parton, bámulom a vöröslő vizet, a hegy kékes sziluettjét. Sötétedik. Lassan összeolvad a víz, a föld, az ég.  Csak bámulok utánad, a semmibe. Igen nagy a csönd bennem. Mögöttem meg egyre hangosabb a zokogás.

Hiába! Három nemzedék csöndes fájdalmát felerősítve viszi utánad a víz.

1999. április 7.

Ma lennél 80 éves. Feltartóztathatatlanul betört a tavasz.

A tavasz, amit annyira szerettél, ami kicsalt benneteket Évával a Margitszigetre, a nagy platán alá, a piros padokhoz, a Szent István parkba, s leűzött Szabadi-Sóstóra is, a víz mellé, ahol örültél minden sarjadó fűszálnak, s ahol ilyenkor már tervezgettétek a nyarat, s a nyugágyból nézted, hogy mi Évával hová ültetjük a kis virágpalántákat. Piknikeztünk a szabadban, s a kedvedért kis kitérővel bementünk Siófokra, hogy megnézzük gyerekkorod színhelyét, a villát, ahol Mamával és Papával nyaraltál, s az első kamaszszerelem élményeit élted.

Mögöttünk egy nyárnak nem nevezhető nyár, egy ősz, amely őszebb volt az ősznél, egy tél, amely hosszabb volt minden eddigi télnél, s a világban egymást érik a  katasztrófahullámok. Itthon árvizek, belvizek, a világban agressziók, gyilkosságok, tőlünk néhány száz méterre bombáznak, rakéták, harci gépek szelik a kék eget, miközben ibolyák, nárciszok, mimózák bújnak ki a földből, és a sírod fölé boruló nagy gesztenyefa is bontogatja rügyeit. Az első tavasz, amelynek se hírnöke, se szemtanúja nem lehetsz. Utoljára is azt nyilatkoztad, hogy szereted az életet – minden csúfsága, gonoszsága, kisszerűsége ellenére is –, mert mindig lehet találni benne egy tiszta, ártatlan csöppet, ahogy minden emberben is, amiért szeretni lehet, s amiért érdemes élni, szembeszállni, ha kell, az árral. Igazad volt, van, lesz.

Örökségnek tartom mondataidat, leveleidet, beszélgetéseinket.

Segít túlélni a jelen téveszméit, és értékzavarait, amelyek a kultúra berkeiben zajlenak. Büszke vagyok, hogy barátoddá fogadtál, s én mesteremnek tekinthettelek, pedig nem tartottál rá igényt. Te nem szenvedtél hatalomkórban, te elszenvedted azokat, akiknek állandó zsenitudatuk volt, holott Te voltál a Zseni. És még mindig nagyon kevesen tudják, hogy Te nem az első Kossuth-díjadat vetted át a Sztálin alakításodért, hanem az utolsót is. Mert a politika mindenbe belerondít, ha teheti. Negyvenhat évig eljátszottad a legnagyobb Shakespeare szerepeket, Füst Milánt, Szomoryt, Show-t, Molnárt stb. A mindenkori kultúrpolitika szégyene, hogy azóta sem díjazták, vagy koszorúzták meg benned a MŰVÉSZT.

„Balga fejedelem az, aki nem gyűjt maga köré tehetségeket!” (Goethe: Tasso)

A Hatalom ugyanis ha díjaz, politizál.

Te viszont már negyvenhat éve nem politizáltál.

Te csak játszottál, írtál, rendeztél.  MŰVÉSZ voltál.

1999. július 2.

Eltelt egy év nélküled. Szimplább, silányabb, színtelenebb, mint az előzők. Minek kerteljek, hiányoztál, hiányzol. A színházak színpadáról csakúgy, mint a dolgozószobádból. És itt a nyár. A mindig forró júliust most a Medárd hozta, nagy esőzés, sok pusztítás kíséretében.

Utolsó írásaid a Nyár-nyarak lassan kötetté állnak össze. De jó, hogy írtál, hogy vannak felfedezhető, kibányászható kincsek, amelyek Éva segítségével napvilágot láthatnak, s a Holmiban és a Színházban rendszeresen megjelenhetnek. Lehet, hogy Gábor Miklós újabb kötettel köszöntheti 2000 -ben az új századot?

Gábor Miklós. – Szeretem leírni és kiejteni a nevedet. Sajátos zenéje, atmoszférája van. E két, külön-külön is szép férfinév így, egymás kíséretében, fogalommá lett.

Gyakran beszélgetek Veled. Kérdezlek, faggatlak. Találgatom, mit mondanál, mit tanácsolnál, de ezek a párbeszédek mégiscsak magányos monológokká válnak. Mert jó volt hallgatni Téged, amikor meséltél, amikor visszaemlékeztél, amikor felolvastál. Veled jó volt a hallgatás, a vitatkozás, a dühöngés. Veled más volt szidni a rendszert, a mindig éppen hatalmon lévőt. Miért is van – töprengtél –, hogy mindig ellenzékbe kényszerülünk mi, művészek? És oda lyukadtál ki, hogy a művésznek ez a dolga, ez a helye, az élet és alkotótere, -ereje. Csak innen láthat, különben csak néz, néz, míg végleg el nem veszíti szeme világát.

Az utóbbi időben azzal vigasztaltuk magunkat, hogy talán jobb, hogy nem élted meg mindazt, ami a világban és idehaza történt az utóbbi időben. Mert bár nem voltak illúzióid az emberiség távoli jövőjét illetően, s néha a jelent is sci-fiként élted meg, a valóság rémtettei mégis felülmúlják a legvadabb fantáziálást is. Te bizonyára nem értenél egyet velünk, s szívesen lennél tanúja és krónikása a jelennek, az ezred- és századfordulónak, amiben – mint mindenben – megtalálnád azt a fellelhető tiszta forrást, amiért az élet kiérdemelheti ragaszkodásunkat. Ehhez adj erőt hátrahagyott társadnak, lányodnak, barátaidnak, nézőidnek, olvasóidnak, kortársaidnak és az utódoknak, a még meg sem született nemzedékeknek!

2018. július 2.  

Húsz éve engedted el az életet. Azóta felnőtt egy generáció. Húsz éves fiúk, lányok már csak képről, filmből, szerepeidből ismernek. Neved számukra már csak fogalom, de szerencsére itt vagyunk még mi is, kortársaid – bár fogyatkozóban –, akik szemtanúi lehettünk nem mindennapi tündökléseidnek.

Magam sem hittem volna, hogy a „Jelenlét Isteni Hatalmát” valaha is legyőzheti az Emlékezés Emberi Hatalma.  Mert jó megidézni Téged, jó beszélni és írni Rólad. Jó nézni a filmeket, színházi közvetítéseket, hallgatni a hangod, feltenni a lemezeket, lejátszani a verseket, rádiójátékokat, nézegetni rajzaidat, grafikáidat, képeidet, felidézni beszélgetéseinket, s olvasni könyveidet.  Húsz éve elmentél, és köztünk maradtál.

Felvidéki Judit: SZÁZADPÖRDÍTŐ ÓRIÁSKERÉK (6)

 Felvidéki Judit: Századpördítő óriáskerék

Felvidéki Judit: SZÁZADPÖRDÍTŐ ÓRIÁSKERÉK (2.)

Felvidéki Judit: Századpördítő óriáskerék (3)

Felvidéki Judit: SZÁZADPÖRDÍTŐ ÓRIÁSKERÉK (4)

Felvidéki Judit: SZÁZADPÖRDÍTŐ ÓRIÁSKERÉK (5.)