Felvidéki Judit: Századpördítő óriáskerék (3)

Gábor Miklós a magyar színháztörténet egyik legnagyobb, legemlékezetesebb alakja volt. A mai színházjáró közönség már nem találkozhat nagyszerű alakításaival, de a filmek megőrizték tehetségét, lenyűgözően megformált figuráit. Idén nyáron lesz Gábor Miklós halálának huszadik évfordulója, és jövő tavasszal lenne a nagyszerű művész 100 éves. Felvidéki Judit filmrendező a két évforduló jegyében könyvet ír Gábor Miklósról. A jövőre megjelenő kötetből közlünk több héten át részleteket.

Múlt századi cserepek illesztgetése – Rettenetes szülők 2. rész

 Az elektronikus képrögzítéssel készült többkamerás tévéjátékok felvételi ideje akkoriban négy nap volt. Ezt persze csak úgy lehetett teljesíteni, ha hosszú próbaidőszak előzte meg a felvételt. Két-három hét próba jelzett díszlet és berendezés között. Ez azt jelentette, hogy mire a munkának ebbe a szakaszába érkeztünk, addigra végleges, kész díszlettervnek és alaprajznak kellett lennie, hiszen a gyártó műhelyekben már el kellett kezdeni a kivitelezést, majd a műteremben a beépítést – s az is időigényes munka volt. Az alaprajz alapján a próbateremben már tájolni lehetett a színészek mozgását. Tehát ez azt jelenti, hogy a díszlet- és jelmeztervezővel, valamint a berendezővel már jóval korábban elindul a közös munka, az ötletelés, tervezgetés, az álmodozás, a firkálás, majd a végleges rajzolás, látványképek  festése, olykor makett készítés is.

Előkészületek

A ruhatervek egészen addig nem véglegesek, míg a felkért művészekkel nem egyeztetjük, hiszen sokszor a szerepet játszó színésznek is van elképzelése, ötlete, amelyet jó, ha a tervező figyelembe vesz. Ez a kellékekre is vonatkozik, amelyek listája a próbafolyamat során állandóan változik, alakul, bővül. Az elektronikus rögzítésű tévéjátékok nagy része házon belül, belső kapacitásban, vagy koprodukcióban (Mafilm-MTV) készültek. Ez utóbbi mindenképpen előnyösebb volt, mivel kevés stúdiója volt a televíziónak, s azokat lefoglalták a napi műsorok. Így nagy részüket filmgyári műtermekben forgattuk le.

A Rettenetes szülők díszlete Pasaréten épült fel. A közvetítő kocsi, ami rögzítette a felvételt, a filmgyár udvarán állt. De ne fussunk még előre. Maradjunk a próbáknál. Mivel átlagos költségvetésből dolgoztunk, próbaterem bérlésére nem futotta. Maradt a székház kisméretű próbaterme, ahová néhány széket, asztalt, s egy díványt lehetett betenni, mint díszlet-jelzést. Az olvasópróbát a drámai osztályon tartottuk, a főnök dolgozószobájában, amikor az ő munkaideje már lejárt. Ellentétben a színházi olvasópróbával – ahol először a rendező felolvassa az egész darabot –, itt rögtön a színészek olvasták fel a szöveget. Ilyenkor bejelöljük a húzási javaslatokat, vagy visszahúzunk szöveget, és értelmezzük a tisztázatlan, zavaros pontokat. A mi esetünkben fontos volt, hogy személyesen megismerkedjenek egymással mi, alkotók – a dramaturg, az operatőr, a tervezők, a rendező, az asszisztensek, s a gyártási apparátus – a színészekkel.

A darabot már mindenki olvasta, ismeri, itt felteheti kérdéseit, s elmondhatja gondolatait. A rendező ismerteti koncepcióját és előrevetíti a próbafolyamatot. Kijelöli a jeleneteket, s egyezteti a színészekkel és a gyártással a próbarendet. De az első próbák lényege az ismerkedés egymással és a művel.

Az igazi ismerkedés

Éppen ezért, az olvasópróbát követő első részpróba helyszínéül a lakásomat jelöltem meg Berek Katinak, Vass Évának, és Gábor Miklósnak. Mint említettem már, B. Katit 18 éves korom óta ismertem, jó barátságban voltunk. A diplomafilmemben (Koplalóművész), és néhány tévéjátékomban (Negyedik forduló, Szent színpad) is szerepelt már. Tegeződtünk, és vele szemben már nem voltak gátlásaim. De Vass Évát és Gábor Miklóst nem ismertem. Akkor még magázódtunk. Vass Éva zárkózott, csöndesnek, szerényen visszahúzódónak tűnt. Kati közvetlen, beszédes, hangos, aktív és igen szellemes elsöprő lénye mellett kezdetben alig érvényesült. Emlékszem, nagyon elfogódottan vártam érkezésüket. Kati jött elsőként, ő már járt nálam, ismerte a szüleimet és az akkor négy éves Julcsámat is. G. Miklós és V. Éva kissé feszengve léptek a lakásba. Alaposan szemrevételezték a szobámat. Miklós egyenesen az ablakhoz ment, s a szemközti ház ornamentikáját nézte.

– Tudja, hogy a háború alatt itt lakott a családom az Akadémia utca 11-ben? Kicsit meglepődtem, amikor maga megmondta a címét. Ha jól emlékszem, említette, hogy Máriássy Félix tanítványa volt. Nos, mindketten katonaszökevények voltunk. Ő is itt bujt meg, nálunk. A puskánkat együtt ástuk el a pincében. Talán még most is ott vannak.

Látszott rajta, hogy megrohanják az emlékek. Aztán nevetve fűzte a történetet tovább.

– Szegény Félix bárósága nem igen bírta elviselni a mi könnyed, polgári, zajos társaságunkat, a nagy jövés-menést, vendégeskedést, esti kártyázásokat, anyám és apám bohém társaságának hangosságát. Napokig tűrte, tűrte, de aztán nem bírta tovább. Élete kockáztatása árán, egyszer csak szó nélkül lelépett.

Miklós érdeklődve sétált át a  sarokszobába, s a Dunára néző ablaknál elidőzött egy darabig.

– Ebben a házban lakik – s a Széchényi utca 1 felé mutatott – az egyik legjobb gyerekkori barátom, Román Gyurka, a süketnéma festő.  Hallott már róla? Ismeri?

– Hogyne! Tizenegy éves korom óta figyelhettem a furcsa, manószerű kis embert, aki éjszakánként az úttest közepén sétált, előredőlve, hátratett kezekkel. Az Alföldibe járt ebédelni, be volt fizetve menüre, akárcsak én. Artikulátlan gégehangon üvöltve beszélt, és elviselhetetlen zajjal szürcsölte a levest.

– Maga egy igazi belvárosi úrilány, ha nem tévedek…– jegyezte meg, miközben rágyújtott egy cigarettára és szemügyre vette a festményeket a falon. – Ezeket, ki festette?

– A bátyám. Grafikus és festőművész. – A pianínó előtt lehuppant a zongoraszékre.

–  Látom, zongorázni is tud…

– Az azért túlzás. Tanultam, de nem tudok. Édesanyám zongoratanárnő.

– Ő nem Felvidéki, ugye? Ő a Spiegel? A bejárati ajtón láttam egy másik névtáblát is. Spiegel Béla. Ő ki?

– A nagyapám, de már nem él. Édesanyám a lánya.

– Azt tudja, hogy az Akadémia 11, csillagos ház volt?

– Tudom, ez is. Az ostrom előtt költöztek ide a nagyszüleim, amikor kibombázták őket az Újlipótvárosból. A Thurzó utcai házukat találat érte, s a házmester fel akarta jelenteni anyámat, mert nem tette ki a sárga csillagot a kabátjára. – magyarázkodtam.

Nem véletlen egybeesések

Ők érdeklődve hallgatták történetemet. (Azt a történetet, amelyből a „Pá drágám!”című filmem született, s tíz évvel később 1991-ben, a két főszerepet ők játszották el, nem is akárhogyan.) Közben megkávéztunk, s én észre sem vettem, hogy Miklós már feltérképezett, kiféle, miféle vagyok, le lettem káderezve. Később, amikor már közeli barátságba kerültünk, akkor azért megbeszéltük, hogy ezek az egybeesések – a ház, a környék, Félix és Gyurka – nem véletlenek. Számomra Máriássy tanár úr nagyon fontos volt, sokat jelentett nekem. Kedvenc tanítványa voltam, szinte lányának tekintett, annyira szeretett. Halála mélyen megrázott, mert mesteremnek tartottam, és senki nem léphetett a helyébe, egészen eddig, de ne fussunk előre.

Ez a rendhagyó próba a lakásomon egy nagy beszélgetés lett csupán. Miklós felelevenítette az 1945-ös előadást, sikerét és kiugrását. Beszélt akkori partnereiről, s hogy mit jelentett számára ez a dekadensnek számító, modern darab abban az időben. Beszéltünk Cocteauról, a Vásott kölykökről, kedvenc könyveinkről, festészetről, művészetről általában. Érdeklődtek, hogy milyen rendezéseim voltak eddig, hogy szívesen megnéznének valamit, ha tudok mutatni. Felsoroltam addigi munkáimat.

Aztán elhangzott, hogy Pap Károly: Szent Színpad, s mindketten felkiáltottak, hogy ez az a darab, amiben Venczel Vera és Tordy Géza játszottak? Milyen nagyszerű volt, s hogy ahhoz fogható Júlia méreg monológot még nem láttak. Hiszen az olyan nehéz, inkább meghúzzák, és kihagyják, ha lehet. Vera alakítása szerintük bravúros volt. Mentegetődztek, hogy ne haragudjak, hogy a rendező nevét nem jegyezték meg, de a darab címét igen. Emlékeztek Berek Kati kiváló alakítására is, a színházi súgónőre, hogy mennyi humort vitt a szerepbe. Lenyűgözte őket az egész darab kiállítása, a ruhák, a díszlet, a beállítások. Nem tagadom, jól esett a dicséret, legyezte hiúságomat, de az ő örömük, vagy inkább megkönnyebbülésük is szembetűnő volt. Mintha fellélegeztek volna, és egy kicsit meg is nyugodtak, hogy ez a kis névtelen csaj, talán mégis tud valamit, s nem volt elhamarkodott a döntésük, amikor a felkérésemre igent mondtak.

(Folytatjuk)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük