Gábor Miklós a magyar színháztörténet egyik legnagyobb, legemlékezetesebb alakja volt. A mai színházjáró közönség már nem találkozhat nagyszerű alakításaival, de a filmek megőrizték tehetségét, lenyűgözően megformált figuráit. Idén nyáron lesz Gábor Miklós halálának huszadik évfordulója, és jövő tavasszal lenne a nagyszerű művész 100 éves. Felvidéki Judit filmrendező a két évforduló jegyében könyvet ír Gábor Miklósról. A jövőre megjelenő kötetből közlünk több héten át részleteket.


[mnky_ads id=”10551″]

 Múlt századi cserepek illesztgetése – Rettenetes szülők 4. rész

Hamar eljött a tévéjáték felvételének ideje. A forgatáson készült fotókon jól látható, hogy abban az időben milyen nagyméretű, nehezen mozgatható kamerákkal dolgoztunk a műteremben.  Ügyes „sakkozásra” volt szükség, hogy a kamerák ne egymást fényképezzék, hogy véletlenül se lógjon be a képmezőbe egy kameraállvány-láb, vagy egy puskamikrofon. Hosszú jelenetek felvétele során bizony előre ki kell találni a 2-3, olykor 4 kamera folyamatos, koordinált mozgását, a színészek játékára komponálva. A díszlettervezőnek, az operatőrnek és a rendezőnek már a tervezés fázisában ki kell alakítani olyan rejtett kis zugokat, álfalakat, álajtókat, tükörfalat, beépített polcrendszert, amelyek lehetővé teszik a kamerák ideiglenes takarását, és elbujtatását. A több kamerás elektronikus képrögzítés esetében a több szemszög miatt, a világítás is sokkal összetettebb feladat.

[mnky_ads id=”10552″]

Ezek a szakmai fogások a nézőt nem igen érdeklik. Ellenben a közreműködő színészeket muszáj, hogy érdekelje. Mert a színjátszáson kívül, arra is figyelniük kell, hogy meddig mehetnek el az adott térben, hogy pontosan hol állhatnak meg, merre forduljanak jobbra vagy balra. Ha profi csapattal dolgozik az ember, akkor ebben nagy segítséget nyújt a műszak: a világosítók, a kameramanok, kábelesek, mikrofonosok. Munkáim során, mindig alárendeltem a technikát a színészi játéknak. Ami nem azt jelenti, hogy igénytelen lettem volna a képi látványt illetően, hanem éppen ebből kiindulva, számomra nagyon fontos volt a technika pontos kitalálása és minősége – azaz a felkészülés.

A míves munkához idő kell

Munkatársaimmal külön, előre megbeszéltem a teendőket, s ők a színészek próbája alatt, egymásnak csöndben jelezve, maguk is kipróbálták a világítást, a technikát. Fontos, hogy a színész soha ne érezze magát másodlagosnak, mert a színész nem csak egy világítási felület. Ha bonyolultabb technikai felvételhez érkeztünk, akkor adtam egy kis szünetet a színészeknek, akik ilyenkor elhagyták a műtermet, s átadhattam a terepet a műszaknak. Annál is inkább, mert abban az időben a világítás nagy része még hídról történt, s a lámpapark nem volt elektronikusan vezérelhető. Minden lámpát kézzel állítottak be. Olykor hatalmas létrákat kellett becipelni a műterembe, hogy fölerősíthessenek a lámpára egy takarólemezt. Veszélyes is lett volna ilyenkor bent tartózkodni a díszletben. Mert bizony olykor-olykor előfordultak balesetek. Hogy miért részletezem a körülményeket? Mert mindezzel utalni szeretnék arra, hogy a míves munkához idő kell. Már a második felvételi nap után látható volt, hogy a tervezett négy nap nem lesz elegendő. Bármennyire is próbáltam tartani magam az ütemtervhez, mégis csúsztunk.

A technikai forgatókönyv a rendezőnek olyan fontos, mint a karmesternek a partitúra

A kamerák helye, állása berajzolva, a színészek mozgása jelenetenként leskiccelve az alaprajzban, hogy a vezérlő teremből, ebben az esetben a pasaréti műterem udvarán álló közvetítő kocsiból – ahol az összes kamera képe látható a monitorokon – az első asszisztens jóvoltából zavartalanul és flottul levezényelhető a felvétel. A kameramanok fejhallgatón keresztül kapják az utasítást: mikor, kit, milyen plánban kell mutatniuk, követniük, mikor indulhat a kameramozgás, a fahrt, vagy a krán. Idő hiányában, ritkán volt lehetőségünk visszanézni a felvételt, hogy megbeszélhessük a szükséges változtatásokat. Nem sok időnk volt mérlegelni, mennyi a kevés, és a sok. Pedig a filmmel szemben az elektronikus képrögzítés egyetlen előnye éppen az volt, hogy azonnal ellenőrizhető a felvétel, s a hibák azonnal korrigálhatóak. A színészek ebben is különböznek. Van, aki nem akarja visszanézni magát, hanem várja az instrukciót, van, aki szívesen nézi vissza a felvételt, s azonnal tudja, mit változtasson.

Amikor Gábor Miklós már elismert

Korábban már említettem, hogy Gábor Miklós miként viszonyult a próbákhoz. A felvétel idején gyökeresen megváltozott. Egyszer csak számára is fontos lett ez a munka. Úgy gondoltam, elsősorban Vass Éva miatt, akinek ez a szerep nagyon jól állt, és fantasztikus alakítást nyújtott benne. Mint partnerét, őt is lázba hozta. És itt a műteremben már volt tétjük a dolgoknak.

Pontosan emlékszem a fordulópontra, amikor megéreztem, hogy felfigyelt rám, és már „RENDEZŐ” számba vesz. Én mindössze harminc éves voltam, ő hatvankettő. Megtisztelve éreztem magam, hogy egyáltalán elvállalta ezt a szerepet. De ennek a tisztelettel teli, rajongó elragadtatásnak, mondhatni „szerelmes” ájulatnak, elfogódottságnak – amely az egykori legendás Hamletnek is szólt részemről – halvány jelét sem éreztethettem vele. Egyenrangú partnerként kezeltem, ahogy egy rendezőnek viszonyulnia kell a színészéhez. Természetesen különös figyelmet szenteltem jeleneteinek. Lestem, hogyan működik. Tapasztalt, dörzsölt, „vén” komédiásnak tartottam, akinek a kisujjában van a szakma, s akinek tulajdonképpen ez a szerep nem kihívás, csupán egy megoldandó feladat. Résen kellett lennem, hisz’ mi újat mondhatok neki én, a tapasztalatlan kezdő, aki még csak öt éve szerezte meg a diplomáját. Nem szabad túlinstruálni, túlmagyarázni a szerepét, hiszen ő elég okos, hogy értse. Jobb, ha keveset beszélek, minek villogjak előtte feleslegesen. Még szép, hogy tudom, miről szól a darab, az éppen aktuális jelenet, elvégre én vagyok a rendező.

Szemüveg a felső zsebben

De nézzük, mi is történt akkor, ott, a műteremben. Éppen azt a jelenetet próbáltuk felvenni, amikor a házaspár fia, Michel, egy kimaradt éjszaka után, másnap végre hazaérkezik, és az apja, Georges számon kéri rajta, hogy hol töltötte az éjszakát. Yvone elvárja férjétől, hogy most az egyszer álljon a sarkára, „szigorú” apaként vonja felelősségre Michelt. Gábor Miklós Tihanyi Péterrel többször is elpróbálta a jelenetet, de a megoldásból valami mindig hiányzott, mégpedig a legfontosabb, hogy Georges valójában „pipogya” apa, nem a tekintélyek embere, s minél keményebbnek igyekszik látszani, annál szánalmasabb, és nevetségesebb. Néztem őket, majd figyelmeztettem Miklóst, hogy ott van a köpenye felső zsebében a szemüvege. Mielőtt apai hangra váltana, kapja elő szemüvegét és hangsúlyosan tegye fel. Miklós elfogadta, s remekül megoldotta ezzel a jelenetet, de látszott, nagyon bosszantotta, hogy ez a szinte kézenfekvő megoldás nem neki jutott az eszébe. De ettől kezdve, odafigyelt arra, amit mondtam. Ha csak tehette, kijött a közvetítő kocsiba megnézni a felvételt, s ott izgult velem együtt. Ha Kati vagy Éva játékával kapcsolatban volt valami észrevétele és javaslata, azt megbeszélte velem, s rám bízta, hogy ebből mit adok tovább és mit nem.

Nagy volt az összhang, és jó volt a hangulat

Ő kezdeményezte azt is, hogy levelet írjanak, az MTV művészeti igazgatójának, Szinetár Miklósnak, hogy engedélyezzen még két forgatási napot, mert kár lenne összecsapni ezt a munkát. Mindannyian aláírták a kérelmet, s meg is kaptuk a plusz kapacitást. Ez kivételes kedvezménynek számított. De mindannyian úgy éreztük, hogy itt, most, születőben van valami. Vass Éva és Berek Kati játéka lenyűgözte az egész stábot. Emlékszem, a kameraman fiúk milyen segítőkészek voltak. Egy pisszenés nem volt a stúdióban, amikor próbáltak, vagy csak összemondták a szöveget. A stáb nagyon tudja értékelni, ha azt látja, hogy valami jó készül, ha érzik, hogy rajtuk is múlik a felvétel eredményessége. Minden részleg segítette a másik munkáját. Nagy volt az összhang, és jó volt a hangulat.

Egy-egy nagyon nehéz, drámai jelenet előtt úgy próbáltunk a technikával együtt, hogy a színészek csak lejárták a mozgásokat szövegmondással, de nem játszottak. Amikor úgy láttam, hogy mindenki tudja a feladatát, azt mondtam: felvétel. Smink, ruha igazított, kellékek a helyére kerültek, én kimentem a közvetítő kocsiba és „élesben” felvettük a jelenetet. A színészek ekkor beleadtak mindent. Volt úgy, hogy meg sem kellett ismételni, olyan jól sikerült. Nem fáradt el a színész, nem kopott el a szituáció, sőt! Maradtak erőtartalékok. Volt, hogy a színészek kérték, hogy ismételjük meg, ha úgy érezték, lehetne jobb. Ne nézzük meg, inkább vegyük újra! – mondták.

A színésznek fontos kapaszkodó

Előfordult, hogy szöveget tévesztettek, de emiatt nem kellett mindig megismételni az egész felvételt, mert többnyire ügyesen kivágták magukat, de a legtöbb esetben utólag Schulze Éva dramaturggal, vágással korrigáltuk a montírozóban a becsúszott bakikat. Nem egyszer több felvétel darabjaiból állt össze utólag a végleges változat. A díszletben ott volt a súgó is, ebben az esetben Tarr Mari, (igen, Tarr Béla anyukája), akinek jelenléte nélkülözhetetlen egy tévéjáték felvételén. A színésznek fontos kapaszkodó. Ha nem beszéltek egymásra, vagy össze, akkor utólag ki lehetett vágni a súgó szövegét is.

Már a próbák alatt láttam, hogy nem szabad túlpróbálnunk a drámai jeleneteket, hogy lehessenek olyan pillanatok, amelyek a műterem felforrósodott légkörében születhessenek  meg. Mert nem szabad, hogy a színész jobb legyen a próbán, mint a felvételen. Mert ez nem s z í n h á z. Nekem az a fontos, hogy egyszer legyen jó, a felvétel pillanatában. És az rajtam, rendezőn  is múlik, hogy mikor adom meg erre a lehetőséget, hogy tudom-e tartalékolni a színészem energiáját, tehetségét, s tudok-e felvétel előtt mondani még valamit, ami lendületbe hozza. Valamit mondani, amit még nem mondtam, amit a végső futamra tartogattam. És tudni kell hallgatni is, nem mondani semmit. Elég egy érintés, egy gesztus, egy kézszorítás. Mert minden színész más, mindegyik mást igényel. És mindegyikhez meg kell találni a kulcsot, amely a lényegéhez vezet.

Amit nem lehet megtanulni

Mindezt akkor, alig harminc évesen, még csak sejtettem, de ösztönösen így cselekedtem. Ez az a „tudás”, amit nem lehet megtanulni. Ehhez vagy van érzékünk, vagy nincs. Az idő, a tapasztalat sokat segít, de minden munka mindig egy új kihívás. Nincsenek állandó, jól bevált patronok. Szerencsémre én a gátlásaimat, a szorongásaimat nem vittem be a műterembe. Ott elfelejtettem, hogy mitől féltem otthon, mire gondoltam a műterembe menet, s a belső bizonytalanságok is megszűntek. Ott mindig jöttek az ötletek, a gondolatok és biztos voltam magamban. Ez a biztonság átragadt a stábra is. Egy pillanatig sem érdekelt, hogy ki mit gondol rólam, vagy mit mond a hátam mögött, a műteremben „varázslat” alá kerültem. Egy világba, amelyet én álmodok és valósítok meg a szereplőimmel együtt. Nincs más. A külvilág ide nem jöhet be, nem zavarhat meg. Mert nem eshetek ki ebből a varázslatból, s ebben kell tartanom a színészeimet is. A „megszállottság” állapota ez, de közben szükség van egy racionális „énre” aki kívülről rá tud látni az eseményekre – s adott esetben magamra is. Nevezhetném skizofrén állapotnak, hiszen a figyelmemnek szerteágazónak kellett lennie, s ugyanakkor az adott pillanatban egyetlen dologra kellett koncentrálnom.

A vágószobában megkönnyeztem egy-egy jelenetet

A forgatás végén – mintha elvágták volna – megszűnt a „varázslat”. Hirtelen kiestem ebből az állapotból, visszaállt a rend, a valóság. Ez így volt jó és túlélhető. Mert racionálisan végig kellett gondolni az elvégzett munkát és előre nézni, a következő nap feladataira. Este, elalvás előtt már megengedhettem magamnak azt a luxust, hogy a darab hatása alá kerüljek. Akkor végiggondolhattam a rögzített jelenetek képsorait. Pergett a film, s ilyenkor elérzékenyülhettem. A stúdióban soha. De, ha felállt a szőr a karomon, lúdbőrös lettem, akkor tudtam, hogy jó, amit csinálnak a színészeim – ám ez kifelé nem látszott rajtam. A vágószoba az más, intim, bensőséges hely. Ott előfordult, hogy megkönnyeztem egy-egy jelenetet. Ha mélyen belegondolok, ennyi idő elteltével is fel tudom idézni azt a „szerelmet”, amit a színészeim iránt éreztem a forgatás és az utómunkálatok alatt. Nemre való tekintet nélkül, rajongva imádtam ŐKET. Ennek így kellett lennie. És persze, mindig volt valaki, akit kiemelten szerettem, s ebben az esetben Vass Éva volt az, aki teljesen lenyűgözött. Már akkor úgy láttam, hogy úgy játszik, mint a legnagyobb európai és amerikai filmszínészek. Látszólag eszköztelenül, mégis hatásosan.

Ú időszámítás kezdődött

Az utolsó forgatási nap végén, amikor befejeztük a munkát, Gábor Miklós szokatlan módon búcsúzott el tőlem. – Mondja, Judit olvasta maga Geothe Tassoját? – Váratlanul ért a kérdés. – Nem, nem olvastam. Miért? Kellett volna? – kérdeztem vissza zavartan, mire ő elnevette magát. – Nem, dehogy! De kérem, olvassa el! Szeretném magával együtt megrendezni a tévében, ha lehetséges. Persze csak, ha magának is tetszik. Ha elolvasta, keressen meg. Feljön hozzánk és megbeszéljük. Örülök, hogy megismerhettem. Azt hiszem, ez egy nagyon szép film lesz. Most már csak magán múlik. – és búcsúzásként kezet fogtunk.

Ettől kezdve új időszámítás kezdődött az életemben. Újabb közös munkánkkal megalapoztuk a barátságunkat. De az már egy másik történet.

Visszatérve a Rettenetes szülőkre, hátra volt még a montírozás, majd a kész mű hivatalos elfogadása, értékelése, és a bemutató.

(Folytatjuk a befejező résszel. szerk.)

[mnky_ads id=”10553″]

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét