Őszinte beszélgetés a miniszterelnök édesanyjával

Mondták azt is: törtetünk. Igen!

Én például pedagógus akartam lenni. Nagyon. Otthagytam a szövetkezetet és az ezerhatszáz forintos fizetésemet, hogy elmenjek képesítés nélkül tanítani – nyolcszázért. No, ezért majdnem elváltunk. Se a férjem, se az anyósom nem akarta. Én pedig nagyot csalódtam. Beküldtek egy csoportba, ahol elsőstől nyolcadik osztályosig ültek a napközisek, miközben én azt hittem, tudok fegyelmezni. Kemény lecke volt. Látja, ha egyszer elkezdem mondani, le sem lehet lőni…

– Aztán nyilván a főiskola következett, Felcsút, Székesfehérvár…

– Ez nem ilyen egyszerű. Alsós tanító néni szerettem volna lenni, de az énekhangom olyan, hogy arról jobb nem is beszélni. Márpedig a tanítóképzőben ez is felvételi tárgy, így meg sem próbáltam. Pécsre felvételiztem magyar-történelem szakra. Ma sem tudom, mi történhetett az amúgy jól sikerült történelem írásbelimmel, mert nem mutatták meg, csak annyit közöltek: nulla pontos lett. Így jelentkeztem Felcsútra, orosz tanámak.

– Jól hallottam? Orosz?

– Ha arra gondol, hogy egy szót sem tudtam már oroszul, igaza van. De minden reggel 4 órakor felkeltem és megtanultam összesen kétezer szót, meg az anyagot nyolcadikig. Aztán mégse kellettem az iskolában. Közben jelentkeztem orosz szakra. Szerencsére a kérelmem elakadt egy fiókban. A kétezer szóval Vértesacsára mentem. Ott a gyanútlan igazgató leültetett, és kérte, meséljem el életem történetét. Beszélni tudok, úgyhogy elege volt szegénynek – mint most önnek.

– Azért majd próbálok kérdezni…

– Szóval én, aki csak nyolcadikig tudtam az anyagot, hetedikeseket kaptam. Becsülettel megmondtam, hogy csak egy évvel járok előttük. Közben pedig éjszakákat készültem. Emlékszem, a terülj asztalkámról szóló meséhez bevittem egy csomó ennivalót. Élveztem és a gyerekek is élvezték. Közülük később négyen jelentkeztek orosz szakra, fel is vették őket. Aztán tanítottam mindent, míg végül közölték, gyógypedagógusra van szükségük.

Hiányzott az általános műveltség

Elő tehát a könyveket. Újratanultam a biológiát. Küzdöttem az anatómiával, amiből egy szót sem értettem, meg a logikával. Az általános műveltség hiánya nagyon látszott. Készültem a felvételire, míg ki nem derült: énekből is alkalmassági vizsgát kell tennem. A kör bezárult. Ezért nem lettem tanítónő sem. De már nem volt mese. Két dalt tanultam hetekig: a Szegény legény vagyok én, meg az Erdő, erdő, erdő címűt. Vasalás közben próbálgattam. Elég, ha csak annyit mondok, a kicsi fiamtól megkérdeztem, melyiket énekeljem. Azt válaszolta: a szegénylegényt – mert az rövidebb. A felvételin, talán a drukk miatt, olyan artikulátlanul kezdtem, hogy a vizsgáztató összerezzent. Másodszorra viszont sikerült.

Tanultam, dolgoztam, közben néha megtéptem a fiúkat, ha a disznó a babba feküdt vagy nem áztatták be a moslékot. Jelessel végeztem. Nagyon megtanítottak tanítani. De pénzünk nem lett több. A férjemmel folyton tanakodtunk, hogy lendíthetnénk a sorsunkon.

A következő oldalon: Kőbánya Líbiában.

Csodálatos idő Líbiában

– A bánya segített…

– A férjem addig csak mezőgazdasági gépekkel foglalkozott, de egyszer a polgárdi kőbányából rendeltek tőlük egy gépsort. Megtervezte, aztán elindította. Ennek a híre később valahogy eljutott ahhoz a vállalathoz, amelyik Líbiában nyitott kőbányákat. Oda hívták dolgozni. Megbeszéltük, el is ment négy évre. Nehéz volt. A középső fiam esküvőjére például – pedig jó előre egyeztettük – végül mégsem engedték haza. Amikor pedig már a nagyfiúk és Zsófi kollégiumban laktak, Áronnal együtt én is kimentem, mert tanárt kerestek a magyarok gyermekeinek. Ha úgy tetszik: építettük Kadhafi országát. Olyan körülmények között soha nem fogok élni, mint ott. Csodálatos volt. Az iskolában – pedig 1985-öt írtunk akkor – minden létező audiovizuális eszköz rendelkezésre állt. Például videó, ami akkor itthon szinte ismeretlen volt. Tanítás után minden nap a tengerpartra mentünk. A szünidőben kiélhettem főzési szenvedélyemet, megtanultam egy sor olyasmit, amire addig nem is gondoltam. Mondjuk: tejfölt csinálni tej nélkül. Három évet vállaltunk, sajnos csak egy lett belőle. Az amerikai bombázás után nem sokkal kellett hazautaznunk. A támadás miatt bezárták az iskolát, a gyerekek pedig hozzánk jöttek, mert otthon féltek. Azt mondták, az Erzsi néniéknél nem érheti baj őket.

– A nyolcvanas években a külföldi munkavállalás igencsak jövedelmező volt.

– Líbiával nagyon összeszedtük magunkat. Negyvenéves koromig kétszer voltam csak külföldön. Egyszer Csehszlovákiában, egyszer pedig – és 1968- ban ez nagy szó volt! – Nyugat-Németországban, egy levelezőpartnerem meghívására.

Miután Tripoliból hazajöttünk, elkészült az agárdi ház is. Igaz, teljes családi összefogással. Magunk gyártottuk a kétezernél több blokktéglát és egy kőműves irányításával együtt építettük fel. Ezért nem is adnánk el soha.

Tüneményes cigánygyerekek

– A falon lóg egy fotó. Rajta úgy huszonöten, legtöbbjük gyerek. A teljes család?

– Félig-meddig. Vannak rajta barátok, de hiányoznak is róla páran. Az egyik padlásszobában három franciaágy áll egymás mellett. Amikor az unokák még kisebbek voltak, mind ott aludtak és én velük. Kezem-lábam nyúzták, hogy jusson belőlem egy kicsi mindegyiknek.

Hozzánk egyébként mindig jöttek a gyerekek. A család, az ismerősök, a tanítványok – az egyik pici lány például a barátnőm, a szomszéd Zsófi. Egyszer Agárdon egy ismerős kislányt összeszidtak valamiért, ő pedig sírva mondta a szüleinek: elmegyek az Orbánékhoz, mert azok mindenkit befogadnak.

Amikor kisegítő iskolában tanítottam, tüneményes kis cigánygyerekekkel is foglalkoztam. Teljesen befogadtak, csapatostul jöttek hozzánk – a féljem nem is nagyon örült nekik. Pedig tőlünk soha egy radírt sem vittek el.

Pedagógus lévén, a nyári szünetben szinte mindenki nálam volt az unokák közül. Mára már felnőttebbek, külön programjaik vannak, ritkábban jövünk össze teljes számban.

– A képen két idős ember is áll. Ők a dédszülők?

– Édesanyám és édesapám. Velünk éltek most egy évig, mert mindketten betegek. Anyámat – ő nyolcvan éves – itt operálták, apám pedig – nem szégyen – kilencven évesen már feledékeny kissé, gondoskodásra szorul. De nem bírta a bezártságot, gyakran elszökött, visszavágyott Mezőtúrra. Otthon most egy fiatal szociális nővér jár hozzájuk takarítani, viszi az ételt, megfürdeti apámat, segít nekik. Legszívesebben kezet csókolnék neki azért, amit tesz. Persze én is gyakran megyek hozzájuk. Most, hogy már van autóm, ez sokkal könnyebb.

A következő oldalon: mit jelent a mindennapokban a miniszterelnök édesanyjának lenni?