Sorting by

×

Rab László: a világhatalom esete a kis széteső országgal, avagy amikor még a kő leók is elsírják magukat

A keresztény családi hagyományról illetve hazámocska megleckéztetéséről szól Rab László 35. heti szŰrreál összefoglalója. Aki nem szeretné, hogy felmenjen benne a pumpa, már most fejezze be az olvasást.

Van Sicsing példája

Szerencsére a mi libernyák családunkban akad olyan személy, akit a kereszténység védelmezőjeként és terjesztőjeként tudunk a gyerekeink elé példaként állítani. Nem az a helyzet, hogy vannak a NER kereszténységvédői és vele szemben állunk mi, mocskos szociopaták, akik orbánellenes jelszavainkkal kürtöljük tele a világot.
Említem a példát, ha már elkezdődött az eucharisztikus kongresszus. Anyám nagybátyja, az 1914-ben született Rab Pál jezsuita pap volt, itthoni tanulmányai elvégzése után kínai misszióba ment 1937-ben. Pekingben igen hamar megtanult mandarin nyelven, Tamingban latint tanított. A kínai forradalom alatt a misszió papjaival a maoista forradalmárok megetették a saját kutyáikat, menekülniük kellett. Rab Pál a háború után Tajvanon lett hittérítő, Tajcsungban dolgozott a kínai-magyar szótáron. Írt könyvet (itthon is, 1938-ban, Eucharisztikus példák címmel), kínai szövegeit és prédikációit Lang Cseng-kung és Van Sicsing néven jegyezte. Családunk tehát alaposan kivette a részét a kereszténység világméretű elterjesztésében.
Mindez a kongresszus előestéjén jutott eszembe, miközben baráti társaságban éppen telitorokból szidtam a Mini kamukereszténységét, mely mellőzi a szeretetet és a megértést. Végiggondoltam neveltetésemet is, jócskán voltak benne keresztényi pillanatok, nem úgy van az, hogy kinevezzük magunkat Jézus követőjének, és utána tűzön-vízen át szemétkedünk a világgal és a népünkkel. Senkitől nem gondolnám elvenni a vallást és a nemzethez való tartozás élményét, ellentétben az orbáni hatalommal, mely politikai alapon megfoszt bennünket legnemesebb érzéseinktől. Üzenem az egész kötcsei bandának, melynek szeretetet hirdető tagjai (köztük Rákay) 47 milliós terepjáróval érkeznek, hogy a pártot, melynek simogatása egyszer majd véres korbácsként csattan a hátukon, nyilvánosan fogják utálni és szégyellni. De akkor már késő lesz.

Az angol lecke

Megleckéztettek bennünket az angolok, mondhatnám, hogy szarrá vertek bennünket a saját hazánkban – azaz nem tisztelték eléggé a futballkultúránkat. A gyászos 0:4 azt jelenti, hogy nem vagyunk sehol, nem mi, magyarok, ahogyan az állatbanda azonosítani szokta önmagával egy-egy esemény kapcsán az egész országot, hanem a válogatottunk. Szerencsére olyan körülmények övezték a szarrá verést, hogy abból érdekes következtetéseket lehet levonni. Kezdődött a leckéztetés azzal, hogy az angolok a rasszizmus ellen tiltakozva letérdeltek, amit a NER embertelenségén szocializált nézők egy része hangosan kifütyült, szegény játékosok pedig álltak málé ábrázattal a füvön. Ha valakinek van esze – de ez a minizmusban nem kritérium –, akkor utasításba adhatta volna, hogy a magyar játékosok tapsolják meg a térdeplő angolokat, vagy urambocsá ők maguk is ereszkedjenek féltérdre. Ez egy komoly gesztus lehetett volna a világ felé, azt jelentette volna, mi, orbánista ökrök mégsem vagyunk akkora marhák, mint ahogyan a világsajtó újabban leír bennünket.
A szurkolók is lehettek volna belátóbbak, amikor Sterling a Covidban elhunyt barátját siratta a levetett meze alatti trikón, ez újabb lecke volt, aki pfujjolt, nem értette, miről van szó, gesztus újra kihagyva. Ezzel lett 0:1. Mellesleg a gól úgy esett, hogy az angolok nem csináltak semmi különöset, épp csak azt, amit 12 éves korukban megtanultak, a csatárnak beadásnál egy lépést hátra kell lépni, hogy legyen helye. Mesterember módjára rugdosták aztán a gólokat, mi pedig, akik stadionmániában és akadémiai milliárdok eltapsolásával űzzük a futballt, ugyanolyan málé képpel néztünk, mint mikor az elején a térdelgetés történt. A dobálás és a huhogás már csak ráadás volt. Csodára várt a nép, meg arra, hogy a remény hal meg utoljára. Ez így van – de meghal. A lényeg, hogy egyszer úgyis kitiltás lesz a dolog vége, az UEFÁ-nak el kell bánni az olyan Orbán által évek alatt feltüzelt és felbátorított gyökerekkel, akik képtelenek magukat – fejben is! – megfékezni.

Egy kis széteső ország

Anglia-Rasszizmus 4:0. Ez volt a cím az angol újságban, mely egészen jól visszaadta a lecke történetét. Erre jött Schmidt Mária kovácsizmust és szijjártóizmust túlszárnyaló gyökérsége, mely megkoronázta az angolleckét. A Minnerstájsz szellemiségét képviselő milliárdos Boris Johnson hátsójába rúgott bele, mert az angol miniszterelnök bírálni merte (mit képzel a senkiházy, beleugat a szentmagyarok ügyeibe!?) a meccs rasszista pillanatait. „Boris Johnson, maga egy kis, széteső ország élén áll. Törődjön bele és söprögessen a saját háza táján. Van mit” – írta Schmidt a parvenü újmagyar elit nevében, miközben nekünk, a nép egyszerű gyermekeinek leégett a bőr a pofánkról. A lelátón ott van az Orbán által felheccelt tömeg, itt pedig ez értelmiségi gyökérség elriasztó példáját láthatjuk. Marischka néni úgy gondolja, tényező lehet világbirodalmi ügyekben. Mintha én azt üzenném J. K. Rowlingnak, a Harry Potter világhírű írójának, hogy ne verje magát a fércműveivel, sose lesz olyan jó és összeszedett, mint a magyarok kötelező olvasmányai. Nevetséges az egész, a Minner egyszer ebbe bukik bele, magával rántják a mélybe az ostobaság olyan bajnokai, mint Schmidt. Kis széteső ország, beszarok.
Van itt baj bőven. A NER sorra termeli a nevetségesség eseteit, mintha az orbáni kacska hatalom direkt keresné a banánhéjokat, amelyekre rá lehet lépni. Csúszkálnak, csapkodnak a kezükkel a levegőben, a keménykedés egyre több mosolyt fakaszt, akit pedig csonthülyének néznek, menthetetlenül meg fog bukni. (Nem is értem az ellenzéket, a diákok ingyenutazására, ami igen konkrét és előremutató intézkedés, miért nem gyúr rá rendesen?) A minista elitet nem lehet komolyan venni, beléjük van kódolva a csúfos vég. A bermudában Kötcsére érkező Németh Szilárdtól kellene félni? Vagy Budai Gyulustól, a csacskaságait világgá kürtölő jogi pincsikutyától? Vagy attól a pár ökörtől, aki most elmotyogja, nem szeretné, ha az unokáját megbuzítaná egy-egy szivárványszínű tornatanár? Attól a koszvadt diktatúrától kellene hátrariadnunk, amely képtelen elegáns módon, csak sunyítva és szarszagúan kormányozni az országot? Megfigyelhetnek bennünket, lehallgathatják a telefonbeszélgetéseinket, suttyoghatnak az Ördög ügyvédje körül. Száz szónak is egy a vége. Egyszer el fognak rohadni. Annak szaga pedig messzebbre fog érni, mint Rákay lovászatának penetráns illata Budakeszin. Talán még a kis széteső, jelentéktelen Angliában is fogják érezni.

Ez volt a 35-ös hét, várom lelkesen a 36-ost.

Előző

Rab
illusztráció: V.K.

 

 

átver
A Banánköztársaság rovatban megjelenő írások nem minden esetben képviselik portálunk véleményét.

Egy hozzászólás itt: “Rab László: a világhatalom esete a kis széteső országgal, avagy amikor még a kő leók is elsírják magukat

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.