Rab László: A pokol tornácán (részlet)

Meg kell magunknak magyarázni, mert a történelmi dokumentumok nem elégségesek hozzá, mi történt azzal a krisztusi korba lépett áldozópappal, Assisi Szent Ferenc rendjének barátjával, aki saját elhatározásából lépett a pokol tornácára 1944 novemberében.

Kun András minorita szerzetes a nyilas gyilkosságok miatt akasztófán végezte,

s amikor 1945-ben kivégezték, azzal nyugtázta a drámai végítéletet a közvélemény, hogy meghalt a fenevad, akinek gonoszságától oly sokat szenvedtek az áldozatok. Rab László nem történész, de a történelmi kérdésekre erősen fogékony újságíró. Évekkel ezelőtt ő rántotta le a leplet a XII. kerületi Turul-szobor lábazatának szörnyű vésetéről azzal, hogy megírta, a mostani polgármester nagyapja a véreskezű minorita szerzetes bandájának tagjaként részt vett a gyilkosságokban. A Pokol tornácán a szerzetes életének apró és jellemző mozzanatainak vizsgálatával tárja fel a nyilas gyilkosságok természetrajzát. Az író hol közelről szemléli az eseményeket, hol távolabbról pásztázza a kort, amelyben a nyilas hordák randalíroztak.

A borzalmak leírásával már nem az a szerző célja, hogy megbotránkoztasson, hanem hogy felhívja a felnövekvő generációk figyelmét arra, milyen könnyen lesz koromfekete az a lélek, mely tündöklésre és szárnyalásra volt rendelve.

Választ kapunk arra is, miért kellett Kun páternek olyan gyalázatos módon végeznie a bitófán. Ő volt a fej, amelyben megszülettek a gonosz gondolatok. Bukása törvényszerű volt. Nem történhetett másképp. (A részletet a szerző és a kiadó hozzájárulásával közöljük. – VK)

Kun Imre András 1911. november 8-án született Nyírbátorban Kun Károly és Vasas Mária harmadik gyermekeként

Idősebb bátyja, Károly (aki életfogytiglant kapott a városmajori nyilas tömeggyilkos csoportban való tevékenysége miatt) 1907-ben, a másik testvére 1909-ben született. Kun András a határőrségnél volt sorállományú karpaszományos tizedes Miskolcon. Fivérével, Lajossal kezdtek bölcsészetet és teológiát tanulni Rómában. A szintén szerzetes testvérről annyit tudunk, hogy 1938-ban fegyelemsértés miatt Rómából hazaküldték. Kun Lajos a miskolci minoritáknál telepedett meg, kiváló szónok volt, és a rend feloszlatásáig (1950) Szendrey Bonaventura rendfőnök idején a Fráter György Gimnáziumban tanított.

A fiatal Kun Andrásra Rómában a harmincas évek olasz fasizmusa hatott, és a Mein Kampf is erőteljesen inspirálta, melyet jól ismert

A „nyomorgó magyar társadalom felemelése érdekében” feladattervet készített 1938-ban, ez szinkronban volt a hungarista eszmerendszerrel. Megszilárdította hitében Erdély 1940. augusztus 30-án kezdődött „visszacsatolása”. Ebben az állami terrorhoz vezető időszakban, 1941-ben kezdte szolgálatát a kézdivásárhelyi minorita rendházban, miután Rómában pappá szentelték. (Kunnak a kihallgatásokon többször az orra alá dörgölték, hogy annak a szerzetesrendnek a csuhájában erőszakoskodott, melynek Assisi Szent Ferenc volt az alapítója 1209-ben). Két évig lakott a „kisebb testvérek” rendházában, 1943 decemberében eljött onnan, azt tervezte, hogy olasz irodalmat tanul a pesti egyetemen. Egy-egy kósza megnyilatkozásából lehet arra következtetni, hogy már ekkor tervezte a kolostori regulák hátrahagyását. Mégis egyházi teendőkre vágyott, mert elképzelhetetlen volt számára, hogy támasz nélkül éljen, de soha nem ment már vissza a kolostorba. „Balhés” életet kezdett élni, és maga mögött tudta a rend szigorú, szegénységre, önmegtartóztatásra épülő szabályait. Többre vágyott, magasabban akart szárnyalni, mint a szegény vidéki fiú, akit az esze miatt taníttatott az egyház. Ennyit tudunk az előéletéről, és ott van az a pár eset, amelyek lényege, hogy könnyen és hamar összetűzésbe tudott kerülni a hatóságokkal.

Tény, hogy 1944 tavaszán belépett a nyilaspártba

(előtte márciusban vagy áprilisban jelentkezett a Váci út 16. szám alatti pártirodán), ami papok számára tiltott volt. Tudta, nagyon jól tudta, hogy ez egyszer majd ütközőpont lesz az életében. Ez akkor következett be, amikor zsidókat kezdett vizionálni a klérus magasabb posztjain is. 1944–1945-ben az útja jól követhető. Rövid és végzetes út volt az, amelyet a szegény nyírségi család jófejű, nem katonának, hanem papnak adott gyereke végigjárt. Sodródott az árral. A lavinát az indította el, hogy szerény Váci úti lakásukat ( apja volt a házmester) a szövetségesek gépei lebombázták. Mozgósította nyilas kapcsolatait, s „kiigényelt” magának egy tágas zsidó lakást a XII. kerületi Városmajor utcában, ami kőhajtásnyira feküdt a pártközponttól. Voltaképp így került a kerületbe. Be-benézett a pártházba, kereste, kutatta, hogy milyen feladatokat szánnak neki. Október 15-én ott volt a Pasaréti út 10-ben a fegyverosztáson, amikor a hatalomra került Szálasiék a nyilas pribékeket felfegyverezték. Utána készült róla a legendás fénykép, amikor a cingulust lecserélte övre, s felfűzte rá a revolvertáskát. Így lett a budai csoport ideológiai vezetője, akinek Vajna Gábor belügyminiszter azt a feladatot adta, hogy buzdítsa a frontra induló katonákat, akik már nem nagyon hittek a végső győzelemben és a német csodafegyverben.

Bűntettei miatt már a nyilas Nemzeti Számonkérő Szék is halálra ítélte

Szálasi mentette meg az életét, aki egy rádiótáviratban Sopronból azt üzente, hogy változtassák meg a pap büntetését tizenöt év fegyházra. Ezért került 1945 januárjában a budai várbörtönbe. A szovjet csapatok „szabadították ki”, mert mindenkit, aki ott raboskodott, a Horthy-rendszer áldozatának véltek, s hazaengedtek. Kun páter jobbnak látta, ha kereket old, jól tudott románul, hiszen római tanulmányait követően Kézdivásárhelyen kezdte papi szolgálatát. Arad felé vette az irányt. Csatlakozott egy román ellátó zászlóaljhoz, és a szovjetek oldalán a Berlin felé menetelő egységgel eljutott a morvaországi Brünnig (Brno). Onnan újra visszament Erdélybe, és immáron a budapesti exhumálások és népbírósági ítéletek árnyékában azt tervezgette, hogy átszökik valahogyan Németországba. Időközben rá kellett döbbennie, hogy a keleti zónában maradni veszélyes, könnyen elkaphatják. De miután az út nyugatra Magyarországon keresztül vezetett, újra megpróbált átszökni, ám a déli határon 1945 szeptember elején lekapcsolták. Nyomban Pestre vitték, mert egy ávós észrevette, hogy ott a neve az országos körözési listán. A Bokor testvérek (Dénes és Sándor) elleni perek kapcsán adták ki a körözést ellene, gyűltek a személyét terhelő adatok.

Köszönettel tartozom azoknak, akik segítettek vagy akadályoztak munkámban. Külön köszönet jár a már említett Karsai Lászlónak, aki bíráló javaslatokat tett kéziratom egy-egy állítása kapcsán. Szintén külön köszönet Frisch Györgynek, akinek hozzám hasonlóan nincs ugyan papírja arról, hogy beleárthatja magát történelmi kérdésekbe, de XII. kerületi lakosként, várostörténészként nyitva van a szeme mindenre. Ezzel együtt, ha valamiben tévedtem vagy tévesen, esetleg sommásan ítéltem meg egy-egy esetet, azért csak és kizárólag én vagyok a felelős.

Népirtásra buzdított

A népügyész szigorú tekintettel nézett a vádlottra, végighallgatta, amint a jó egy hónapja ugyanabban a koszos pulóverben lévő szerzetes pattogó hangján beszélt a börtönbéli megpróbáltatásairól. Már saját egyháza sem tekintette papnak, nem volt rajta cingulus , egy koromfekete, védtelen férfi nézett vissza reménytelenül az ügyészre. A kétségbe esett ember tekintetével egy távoli pontot keresett, általában a rácsos ablak felé fordult, onnan várta a segítséget, bár az eszével tudta, hogy ez mennyire valószerűtlen.
– Itt már nem veri meg senki. Az Andrássy útra se viszik vissza.
– Ha meg kell halni, egészséges testtel akarok meghalni – felelte a páter.
– A gumibottól és attól a pár pofontól fél, amit ott kapott? – kérdezte Ferenczi Tibor. Aztán közelebb hajolt a nyilasterror nem kifejezetten magas rangú, de fölöttébb ismert és rettegett alakjához. Lassan mondta, tagoltan, mert úgy érezte, minden szónak jelentősége van. – Magának a nyelvét kellene kiszakítani és a testét darabokra szaggatni. Maga a legvérengzőbb fenevadnál is alábbvaló, és ez a szó magát egyáltalán nem is fejezi ki.

A vádlott, aki mindvégig tisztában volt vele, hogy fel fogják akasztani, néma csöndben ült a széken. Maga elé vette, és aláírta a jegyzőkönyvet.
Kun András minorita szerzetes a XII. kerületi nyilas szervezet (pontosabban Vajna Gábor belügyminiszter szóbeli utasításának megfelelően a nyilas média) afféle ideológiai hangadójaként vett részt akciókban, emberek kínzásában és megölésében 1944 telén. Vezetőként nem nagyon fogadták el, mert eszelős, fanatikus hungaristának tartották, de széles körben ismerték. Kegyetlenkedéseinek még akkor is körbejárt a híre, amikor már nem lehetett a helyszínen, mert épp le volt tartóztatva. Göncz Árpád, a későbbi köztársasági elnök is arról számolt be visszaemlékezésében, hogy átlőtt térddel feküdt egy szénrakáson január végén, pontosabban, január 27-e után, amikor az oroszok előretörtek Budán is. Akkor történt az eset, írja Göncz, „amikor a mellettünk lévő házban Kun páter és az emberei hajítottak le az emeletről egy ezredest és egy őrmestert, akiket hadiszökevénynek minősítettek.” Csakhogy a pátert a nyilas hatóság már 19-én letartóztatta, mert rendőröket vegzált. Göncz tehát minden bizonnyal a szóbeszédet adta tovább.
A népbíróság a tanúvallomások alapján 1945. szeptember 19-én ítélte kötél általi halálra, amelyet azonnal végre is hajtottak. A rendelet, majd a törvény lehetővé tette, hogy ha a népbíróság úgy döntött, a vádlottnak a halálos ítélet elleni fellebbezését figyelmen kívül hagyták, s nem terjesztették ügyét a fellebbviteli fórum, a Népbíróságok Országos Tanácsa elé, hanem az érintettet az ítélet kihirdetése után két-három órával felakasztották.
A tárgyalás délelőtt kilenckor kezdődött a Budapesti Büntetőtörvényszék Markó utcai épületében. A bíróság Jankó Péter tanácsvezető bíróból, valamint a demokratikus pártok és a szakszervezeti tanács képviselőiből állt. Jankó később Szálasi Ferenc, Endre László, Baky László, Jaross Andor bírája lesz, és ő ítélkezett 1949-ben a Rajk-perben is.
Kun a tanúvallomásokra úgy reagál, hogy nem követte el, amivel vádolják. Erre a rendőrök elkezdik „megpuhítani”. Mire a páter taktikát vált, és azt mondja a kihallgatáson, igaz, hogy bűnös, de nem tudja pontosan „felmérni” a vétkeit. Mondják meg neki, hogy miben bűnös, ott a lista ötven oldalon, és ő elismeri, hogy bűnös-e vagy sem. Ennek alapján készül el a vallomása. Később ez a kihallgatási dokumentum lesz az, amelyről az újságok „ördögi napló” néven tudósítanak, és pontosan szemlézik belőle a pap cselekedeteit.
A nyilas időszak rettegett alakját 1945. szeptember 12-én a törvényszéki épületbe vezették, a vádiratot nem olvasták fel, egyszerűen átnyújtották neki (2581/1945). Megjegyezte, hogy felolvasásra nem is volt szükség, hiszen annak tartalmát már ismerte. Itt viszont újra visszavont mindent abból, amit a népügyészségen és az Andrássy úton aláírt, azzal az indokkal, hogy az őt terhelő bűnöket nem követte el. Arra is kitért, hogy feltették neki a kérdést, óhajt-e ügyvédet és kik lesznek a tanúi. Kun ügyéért nem tolongtak a jogászok. A korabeli gyakorlat szerint a népbíróság ügyvédeit kirendelték, a „nullás” és a nagyobb tárgyalásokra, köztük Szálasi perére a titkos ügykezelés szabályait feltétlenül betartó, ún. „duplanullás” ügyvédeket küldtek, akárki nem járhatott be az ÁVH irattáraiba az Andrássy út 60.-ba, a vádlott pedig nem válogathatott az ügyvédek között. Az elkötelezettség számított, noha kétségtelen, hogy Szálasi, Bárdossy és Imrédy, a háborús főbűnösök „rendes” ügyvédeket kaptak. Viszont az volt a gyakorlat, hogy ha a kirendelt ügyvéd nem akart egy ügyet elvállalni, lemondhatta. Küldtek helyette mást, akinek végképp nem volt ideje és energiája fölkészülni. Amúgy is körbejárt egy szólás a népbírósági időszakban. Így hangzott: annyi esélye van, mint Szálasinak a főtárgyaláson.

„Az ügyvéd megválasztását magamnak tartom fenn – fogalmazott Kun –, de momentán nem tudom még, hogy kit válasszak, legkésőbb ma este vagy holnap délelőtt, tehát 13-án be fogom jelenteni ügyvédemet és tanúimat, kik közül hármat bekonferáltam, [a] többinek [a] nevére nem emlékszem; ezért kértem halasztást.”

Szóvátette, hogy szeptember 13-án legalább hatszor kérte elővezetését a törvényszékre, hogy bejelenthesse ügyvédei és a tanúi nevét. Erre vonatkozóan külön kérőlapot is kitöltött, de kérése „meghallgatás nélkül maradt”.

„Ma pedig már, mikor jelen kérvényemet írom, szeptember 14-ike délután 3 és ½ 4 között van az idő; ugyanakkor a tárgyalás folyó hó 19-re van kitűzve.”

Tizennégy tanút idéztek be, közülük végül megjelent kilenc

Mindenki elmondta, mit látott, mit hallott. Kun András ezekre úgy reagált, hogy egyikük sem mond igazat. Két ügyész beszélt, a tanúk vallottak, zajlottak a szembesítések, ment az idő. Délben véget ért a tárgyalás, meghozták a halálos ítéletet. Megkérdezték, hogy mit akar mondani az utolsó szó jogán.

„Nem kérek kegyelmet, mint ember – mondta Kun de papként azt kérem, hogy mentsenek föl. Mert ha papot ítélnek el, akkor az egyházat éri a szégyen.”

Most is, mint néhány más háborús bűnös ügyében (igaz, ritkán) előfordult, hogy a népbíróság alakult át kegyelmi tanáccsá. Kegyelemre nem méltó, ezt mondták ki. És már vitték is akasztani. Tizenöt perc múlva az orvos megállapította, hogy a szívműködés garantáltan megállt. Délután négykor vitték a vesztőhelyre, és negyed ötkor már halott volt. A Markó udvarán a Nagy Ignác utcában hajtották végre az ítéletet. Az akasztásra jegyeket lehetett venni, kétszáz embert engedtek be. Itt a korabeli sajtótudósítások alapján oly sokan voltak, hogy még a folyosókra is jutottak érdeklődők. A fényképekből azt is meg lehet állapítani, hogy Kun végig ugyanabban a pulóverben volt. Ebben tartóztatták le, ez volt rajta a kihallgatásokon, és végül ezt hordta akkor is, amikor felakasztották.

Kun páter

(A Városi Kurír szerzőjének könyve – A Pokol tornácán, Kun páter útja az akasztófáig – megvásárolható a Libri üzleteiben, és online is rendelhető – A szerk.)