Sportnagyhatalom, viccelsz? – Mi már egy kisebbre sikeredett pofont is győzelemnek élünk meg!
Egyre sűrűbben halljuk az ország uraitól, hogy sportnagyhatalom lettünk és ha csak a megrendezett nagy nemzetközi versenyek számát nézzük, az állítás akár igaz is lehetne. Mindez azonban csak látványpékség, annyi köze van az igazi nemzetközi nagyszámú sikerekhez, mint az autó-összeszerelő bérüzemeknek a valódi autógyártáshoz.
Diktátorok és a sport
A nemzetközi elítélés fókuszában forgó diktátorok mindig a sportsikerekkel akartak maguknak és rendszerüknek némi elismerést kicsikarni. Elég ha csak arra gondolunk, milyen rendkívüli fontosságot tulajdonított Hitler az 1936-os berlini olimpiának, vagy Rákosi Mátyás a londoni, a világháború utáni elsőnek, amin a nemzetek sorában az éremtáblán a harmadik helyen végeztünk.
“Rákosi nem is mulasztotta el, hogy a valóban világra szóló sikert kiaknázza. Az olimpiai győztesek tiszteletére 1948. augusztus 26-án rendezett díszvacsorán kijelentette:
„Én a magyar sportolók élcsapatát, amely Londonban nagyszerűen képviselte nemcsak a magyar sportot, hanem a magyar népi demokráciát is, egyszerűen a demokratikus sport élmunkásainak nevezném, és ha én osztogatnám az élmunkásjelvényeket, mindegyiknek odatűzném a mellére.”
Majdnem forradalom!
„Az OTSB még a hidegháború csúcspontján, 1950–53 között is folyamatosan szorgalmazta a legjobb sportolók nemzetközi szereplését. A találkozók száma évenként jóval meghaladta a százat. A sikereknek a pártvezetés jelentős propagandahozamot tulajdonított, úgy vélte, ezek hathatósan szolgálják a rendszer népszerűsítését – amelyre ugyancsak rászorult. Sőt, ahogyan fogyott a „panem”, úgy növekedett a „circenses” szerepe a magyar társadalom manipulálásában.”
Azonban még a rendkívül sikeres londoni, majd helsinki-i olimpiánál is fontosabbnak tartotta az ország vezetése és a túlzottan is feltüzelt nép az 1954-es futball világbajnokságot. Svájcban szinte semmi mást nem tudtak elképzelni az aranycsapatnak, mint az aranyérmet, amit azonban ők a legutolsó pillanatban elbuktak.
„A csapatot Hegyeshalomnál csak két második vonalbeli politikus üdvözölte, meglehetősen röviden, a fővárosi ünnepségből pedig csak egy szűk körű vacsora maradt. A vereség után Budapesten első ízben került sor rendszerellenes jellegű utcai tüntetésre. Holott bőven lett volna egyéb ok is tiltakozó demonstrációra, de hiába, volt-e fontosabb dolog a futballnál?”
Orbán innovál!
Orbán Viktor továbbfejlesztette a”régi korok diktátorainak” módszerét, ő legtöbbször beéri a rendezés jogával, az építkezésekből lenyúlható pénzekkel és a nagy nemzetközi csatornákon a versenyek alatt futó budapesti látképpel, na és ha mellesleg még leesik néhány fontos érem is, az maga a tiszta haszon.
Az persze a vezér privát peche,
hogy éppen a kedvenc sportjában, a fociban képtelen túllépni a stadionépítésen, és legalább egy pici ünnepelni valót termelni, ha csak annyit is, mint legutóbb az foci EB-n, ahova nem a teljesítményünk alapján, hanem a szabályok változása okán kerültünk be, majd szinte azonnal ki is estünk.
A forradalmi hevület akkor is feltört, csak Orbán nagy szerencséjére pozitív előjellel. Ismét bebizonyosodott, hogy a nép vezére médiáján keresztül jól kondicionálja nemzetét, hiszen mi már, egy-egy kisebbre sikeredett pofont, vagy seggberúgást is sikernek élünk meg.
Hajrá Magyarország! Hajrá Magyarok! (De csak a Fideszesek, a többi hazaáruló!)
(Idézetek: Sipos Péter Sport és politika)
