Szabó Zoltán: Orbán, az agresszív kismalac

Orbánnak tehát volt köze a néppárti csúcsjelölt bukásához, ám a sugallottal éppen ellentétes értelemben:

nem azért bukott, mert szembefordult Orbánnal, hanem azért mert nem elég hamar és elég határozottan fordult vele szembe. Márpedig ez, ha Orbán jelentéktelenségét nem is, de pária mivoltát bizony igazolja.

Még meghökkentőbb azonban, hogy Bauer azt állítja: Timmermanns megválasztását egyenesen a magyar kormányfő akadályozta meg. Ez viszont egyszerűen nem igaz. Azt persze nem tudhatjuk, hogy Merkel komolyan gondolta-e Timmermanns jelölését, vagy csak beetetésként ment bele, az azonban tény, hogy ez ellen a néppárti miniszterelnökök is, és a néppárti frakció is föllázadt. Igaz, Orbán, jól érzékelve az EPP-n belüli közhangulatot, a fölfüggesztett Fidesz elnökeként is megpróbált annak élére állni a Joseph Daulnak írott levéllel, ám Madáchot parafrazálva ezúttal sem a kakas szavára kezdett virradni, csak a kakas kiáltott, mert virradt.

Merkel persze a nyilvánosság előtt szívesebben indokolta meghátrálását

Olaszország és a V4-ek ellenállásával („nem választhatunk elnököt százmillió európai polgár ellenében”), mint azzal, hogy tulajdon pártcsaládjában nem sikerült érvényesítenie akaratát. Ezt azonban nyilvánvalóan nem kell komolyan venni. és ezt Bauernak is tudnia kell. A vezető olasz kormánypárt képviselői az Európai Parlamentben a függetlenek között ülnek, a lengyelek a konzervatív, a csehek a liberális, a szlovákok pedig a szociáldemokrata frakciót erősítik, egyedül a Fidesz tartozik a Néppárthoz, de az is fölfüggesztve. Ennek a szedett-vedett társaságnak az ellenállása nyilvánvalóan kevésbé kínos Merkelnek, mint saját pártcsaládjának lázadása, ami pedig a független sajtó tudósítása szerint is a tényleges oka volt annak, hogy Timmermannst ejtenie kellett. A Tanácson ugyan még így is áterőltethette volna a holland jelöltet, de valószínű, hogy a Parlamentben nem lett volna meg a szükséges többség.

Így jutottunk el a pillanatnyilag érvényes kompromisszumhoz

És akkor nézzük, mit nyer Orbán és mit a kelet-közép-európai térség ezzel a hatalmas győzelemmel! Ha a kompromisszumot mindenki jóváhagyja, akinek kell, a Bizottság elnöke Ursula von der Leyen lesz, a legliberálisabb és leginkább baloldali német kereszténydemokrata. akiről Bauer is azt írja, hogy

“nemigen van olyan politikusa a CDU–CSU-nak, akinek nézetei távolabb állnának Orbánétól, mint éppen ő”.

Első alelnöke Timmermanns, aki az EU vezető politikusai közül Verhofstadt és Juncker mellett Orbán legelkeseredettebb ellenfeleinek egyike, és akit mostantól nem csak az elvi megfontolások, hanem a személyes sértettség is Orbán ellen tüzel majd, amiért az magára húzta az ő elnökjelöltségével szembeni keresztes hadjárat vezetőjének szerepét. A Tanács elnöke az ügyvezető belga miniszterelnök, a balliberális Charles Michel, Macron szövetségese. Azé a Macroné, aki úgy utálja Orbánt, mint Harangláb a kukoricagölödint. A Parlament elnöke az olasz baloldali David-Maria Sassoli, akinek pártja Orbán olasz szövetségese, Salvini pártjának fő ellenlábasa – sok jóindulatra a Fidesz az ő részéről sem számíthat, amikor meg félidőben néppárti jelölt ül majd a helyére, az borítékolhatóan Weber lesz, akinek viszonya Orbánnal már aligha lehetne rosszabb.

Ami pedig térségünket illeti,

első pillantásra is föltűnő, hogy egyetlen idetartozó politikusnak sem osztottak lapot. Még a szlovák Šefčovičnak ígért külügyi és biztonságpolitikai főképviselői hely is a kitűnő katalán szocialistáé, Josep Borelé lesz, az Európai Központi Bank elnökének kevéssé látványos, ám annál fontosabb tisztét meg főleg nem bízzák Közép-Európára: az a francia Christine Lagarde –ra vár. Ennél azonban fontosabb, hogy ez a vezetés nem csak nemzeti hovatartozása, de gondolkodása szerint is ízig-vérig nyugat-európai. Valamennyien hívei a mélyebb és szorosabb integrációnak, az Európát feszítő problémák minél inkább közös megoldásának, a föderalizáció irányába történő elmozdulásnak.

Ennél a névsornál nincs látványosabb bizonyítéka

annak, hogy Orbán és szövetségesei ezen az európai választáson megsemmisítő vereséget szenvedtek: az európai polgárok döntő többsége elutasította a nemzeti széthúzást és bezárkózást. Ráadásul az új vezetők az egy Boreltől eltekintve nettó befizető országok képviselői, akik már csak választóik megnyugtatására is keményen a körmükre fognak nézni a korrupt, uniós pénzeket elsikkasztó politikusoknak. Jó hír mindez Közép-Európának, ám rossz az itteni tagállamok etnicista és populista kormányainak, személy szerint pedig Orbán Viktornak.

Orbán és médiája persze hirdetheti mindezt diadalként,

és még Bauer Tamás is tekintheti úgy, hogy bizonyos értelemben Orbán győzött. Előttem azonban sokkal inkább az agresszív kismalac képe sejlik föl, aki irtózatosan nagyot bukik biciklijével, orrán-száján dől a vér, de a segítségére siető jó tündérre ráförmed:

Kuss! Én így szoktam leszállni!

Forrás

Bauer Tamás közösségi oldalán reagált a fentiekre, amit ide kattintva olvashat.

Lendvai Ildikó: A Fidesz és az agresszív kismalac..