Banánköztársaság
Szanyi Tibor: az önmaga ellen tüntető ellenzék
Az elmúlt hetekben nagyot szól a Pegasus-botrány, már amennyiben ez botrány. Számomra ugyan a hazaárulással egyenértékű, ha a magyar állam egy másik államnak kiszolgáltatja saját polgárait, méghozzá ellenük való kémkedés közepette, de az ellenzéki pártok inkább azon hüledeznek, hogy micsoda disznóság – egyébként nem túl exponált – közéleti szereplőket lehallgatni.
Annak idején édesanyámmal, később megannyi (ellenzéki?) barátommal egyenként néztem meg vagy tucatszor a Tanú című filmet, amely 1979-ben került a mozikba, s valamennyien nagyon siettünk, hiszen az akkori józan ésszel nagyon is lehetett (volna) számítani a vetítések betiltására. A nem éppen képzelt történet 30 év távlatából is nagyon megviselte édesanyámat, aki a feldolgozott események idején egyetemista volt Budapesten…
Számomra torokszorítóan frivol emlékként rögzült, amikor a filmben az ügyvéd halálbüntetést kért védencére, vagyis annyira azonosult a hatalommal, hogy teljesen megfeledkezett a feladatairól… ami akkortájt szinte teljesen normális lehetett.
Most én vagyok a mában, s ha a jelen éveket esetleg valaki filmre viszi 30 év múlva, alighanem majd akkor is rácsodálkoznak emberek, hogy Jézusom, ez tényleg ilyen volt?
Halálbüntetés ugyan most nincs, de szolgalelkűség nagyon is
Az elmúlt hetekben nagyot szól a Pegasus-botrány, már amennyiben ez botrány. Számomra ugyan a hazaárulással egyenértékű, ha a magyar állam egy másik államnak kiszolgáltatja saját polgárait, méghozzá ellenük való kémkedés közepette, de az ellenzéki pártok inkább azon hüledeznek, hogy micsoda disznóság – egyébként nem túl exponált – közéleti szereplőket lehallgatni. Tegyük most félre, hogy egyáltalán valós-e a sztorinak az a része, hogy létezik-e a lehallgatottak listája (szerintem nem), s hogy ezt a listát megszerezték-e különböző újságírók (szerintem nem), illetve hogy pont és csak a megnevezetteket lehallgatták-e (szerintem nem)!
Az viszont tényleg forralja a véremet, hogy ha a magyar kormánynak bármi köze is van honfitársaim érzékeny adatainak külföldre kerüléséhez.
Ám ennél is érdekesebb,
hogy a most jajveszékelő ellenzéki pártok még 2016. nyarán tokkal-vonóval megszavazták azt a törvénycsomagot, amely látszólag a terrorizmus elleni küzdelem kapcsán adott a kormánynak ‘bianco’ és teljeskörű felhatalmazást, tulajdonképpen bármire, köztük a korlátlan lehallgatásokra. Innentől fogva a kormány akármit tesz, az csak legális lehet. Hogy mi minden ez az akármi? Nos, ezt az ellenzék idestova négy éven át elfelejtette megkérdezni az egyébként ellenőrző funkciót betöltő országgyűlési Nemzetbiztonsági Bizottságban. Mondjuk, ha évente egyszer csak annyit kérdeztek volna, hogy a kormány a megadott teljhatalommal élve szokott-e politikusokat, újságírókat lehallgatni, akkor a válaszok fényében most talán lenne valamekkora visongani való.
Mert akkor mondhatnák, hogy a kormány hazudott (vagy nem).
Apropó teljhatalom
Az ellenzéki pártok ilyet nem csupán 2016-ban és nem csak a terrorizmus kapcsán, hanem 2020. nyarán (sőt, novemberben újra) és immár az ég-világon mindenre is megszavaztak, majd azóta óbégatnak hogy a kormány visszaél vele. Azért logikailag nehéz megugrani, hogy a teljhatalommal miként lehet visszaélni?
Ugyanis ha egy kormány az ellenzék felhatalmazásával bármit (!!!) megtehet, akkor a visszaélés fogalmilag kizárt.
Nem sokkal jobb a helyzet a nemrég tető alá hozott homofób-törvénnyel sem,
bár azt az ellenzéknek csak a legnagyobb pártja szavazta meg, a többi inkább elszaladt.
Egyedül Székely Sándornak volt bátorsága, hogy a munkahelyén (közelebbről a Magyar Országgyűlés üléstermében) maradjon, s egy kövér nem-et nyomjon a kormány eszement akaratára. Ám az, hogy a Jobbik ebben a – szó szerint – világraszóló disznóságban a kormányhoz zárkózzon fel, mit sem számít az Országgyűlés többi ellenzéki pártjának, hogy rendületlenül fényes és demokratikus jövőről álmodozzon-hazudozzon.
Így érkeztünk el a múlt szombathoz,
amikor sok ezer egészségügyi dolgozó vonult az ország minden szegletéből a Hősök terére, hogy hangosan tiltakozzon az egészségügyi szolgálati jogviszonyról szóló törvény ellen, ami az orvosokat látszólag ugyan kedvezményezi, de a porba löki a vért izzadó szakdolgozókat. Nos, az ellenzék még tavaly ősszel ezt is (!) megszavazta. Most pedig egyes ellenzéki politikusok odapofátlankodtak a tüntetők közé, hogy learassák a médiafigyelem egy tetemes részét.
És nem volt a téren egyetlen újságíró sem, aki a nagy ellenzéki liberalizmustól hajtva megkérdezte volna bármelyik bájolgót, hogy
“mit tetszik itt tüntetni, midőn az itt és most pokolba kívánt törvény az önök lelkén is szárad?”
Szerző
