Banánköztársaság
Szanyi Tibor: ez a harc lesz a végső…
A devizahitelesek rémtörténetei idestova negyedszázadra vezetnek vissza. Az, hogy ki a hibás, leginkább attól függ, hogy ki és mikor vette fel az adott hitelt, de a korrektség jegyében kimondható, hogy szinte mindenki bűnös, akinek dolga volt az ügyben. Ha harc, hát legyen….
Az Európai Bíróság 630/23-as számú ítélete viszont a jogértelmezés szintjén most április végén kimondta, hogy a fogyasztó, vagyis a hitelt felvevő ügyfél a legkevésbé hibáztatható, ugyanis olyasmit toltak rájuk a bankok, leginkább állami segédlettel, ami tisztességtelen, ezáltal gyakorlatilag az összes devizahiteles szerződés semmis, mert ezek semmilyen módon nem javíthatók meg.
De vajon mi is az a kitétel, ami miatt ezek a szerződések nem javíthatók meg oly módon, hogy mégis tisztességessé váljanak?
Ez lényegében oda megy vissza, hogy az üzleti megállapodás az EU értelmezésében valami olyan aktus és fogalom, amelyben mindkét fél vállal bizonyos kockázatot. Az, amikor csak az egyik fél visel mindent, a másik pedig semmit, az bizonyosan tisztességtelen. Kifejezetten igaz ez a fogyasztói esetekben, ahol lényegében szinte minden kockázatot az kereskedőknek (bankoknak) illene vállalniuk, s csak egészen minimális dolgokat tehetnének a fogyasztók (ügyfelek) vállára. A devizahitelek esetében ez az állapot annyiban rosszabb az adósok kárára, hogy a szerződések megkötésekor a bankok objektíve sem lehettek abban a helyzetben, hogy akár csak megbecsüljék a lehetséges kockázatokat, hanem lesz, ami lesz alapon az égen-földön minden kockázatot eleve a fogyasztókra hárítottak. Sőt, ezeket még meg is fejelték egy sor egyéb tényezővel, mint például az árfolyamréssel, ami az ún. eladási és vételi árfolyamok közötti, lényegében hasraütéssel megállapított haszonelem.
<< Olvassa cikkeinket a Facebookon, az Instagramon, a Linkedinen, a Truth-on és a Google hírei között is! >>
Az EU-ban az elmúlt negyed században létrejött ún. fogyasztói devizahiteles szerződések fele Magyarországon köttetett,
azaz kimondható, hogy mindenhol máshol óvatosabbak voltak, még azok a bankok is, amelyeknek a leánybankjai nálunk mégis eleresztették a gyeplőt. Sajnos kimondható, hogy a bankok tudták, hogy nagy baj lehet ebből, de Magyarországon sem az állam (parlament, kormány, nemzeti bank, bíróságok, közjegyzők, köztestületek stb.), sem más nem állt ki a fogyasztók védelmében. Meg is szívtuk “rendesen”.
Eleddig minden tragédia dacára az összes felelős mosta kezeit, s minden őrület a fogyasztók hátán csattant.
Az EU bírósága azonban most fordított ezen a helyzeten, s értelmezésében pont a kézmosók a felelősek, s a magyar bíróságoknak ezen túl eszerint kell ítélniük az új, vagy akár az újranyitott perekben!
A hazai intézményrendszer végtelen korruptságánál fogva azonban semmi sem következik automatikusan
A bankok és a hatóságok most kartellba tömörülve igyekeznek megmagyarázni, hogy a hivatkozott európai bírósági ítélet csak egyetlen és egyedi esetre vonatkozik, ami azért egy szemenszedett hazugság, mert az Európai Bíróság nem is foglalkozhat egyedi ügyekkel, hanem most is a magyar Kúria kért hivatalos jogértelmezést, hogy a példaként bemutatott (tipikus) ügyben és a hasonlókban miként kell figyelembe venni az egyes tényezőket?
Olyan ez, mint amikor egy-egy légibaleset kapcsán a nemzetközi szövetség kiad új ajánlásokat, amelyek viszont egyáltalán nem csak az érintett légitársaságra, vagy reptérre vonatkoznak, hanem világ összes légitársaságára és repterére.
Marczingós László ügyvéd az a figura, aki ezt az új állásfoglalást kipréselte a magyar és az európai hatóságokból, s aki egyféle nemzeti hősként viszi tovább a zászlót, hogy a devizahiteleseknek ne csak igazuk legyen, hanem azt érvényesíteni is tudják!
Ő évek óta ennek az ügyhalmaznak minden rezdülésével fekszik és kel,
ugyanakkor nem kevés kifakadást tett az ügyben, hogy maguk az érintettek milyen kis részben hajlandók csatasorba állni az igazukért. Érzelmes tiltakozásokkal teli a padlás, ám nagyon hiányoznak a tisztességes feltételekkel dolgozó elhivatott ügyvédek, de a pénzükért értő módon tenni akaró ügyfelek is.
Nagyjából az “adják vissza a pénzemet!” jellegű, időnként heves deklarációkon sajnos nem jutunk túl. A harsány tolvajozás sajnos itt is kevés.
Megerősíthetem,
a durván 4 millió devizahiteles szerződés mögött álló kábé 2 millió károsult fogyasztóból a becslésem szerint legfeljebb pár ezer lehet az, aki most hajlandó lenne újra nekiveselkedni a már gyakran lezárt, ámde újranyitható, vagy akár ma is nyitott ügyeiknek. Sőt, a nagy többség pereken kívül viselte a következményeket, azaz a mostan nyilvánvalóvá vált jogával csak megindított perben szerezhetne érvényt az igazának.
Talán lesz néhány további, erősebb idegzetű ügyfél és ügyvéd, aki áttöri a közöny és a korrupció falait, amiből aztán a többiek is profitálhatnak. Nem létező hadsereggel azonban egészen biztosan semmiféle csatát nem lehet nyerni.
Szerző
