Tamás Gáspár Miklós: a Kádár-rendszer sikeres volt a maga sajátos koordinátái között

Tamás Gáspár Miklós 70 éves. Kolozsváron kisebb konferenciát szerveztek a tiszteletére, Budapesten egy kis klubban baráti körben tisztelegtek előtte. Az életút fontos és érdekes, ha úgy vesszük, már közkincs: a politikai cselekvés filozófiai megalapozásának véget nem érő folyama. A 168 óra című hetilap, TGM életútja főbb állomásainak bemutatásával egybekötött interjúval tisztelgett a filozófus előtt.

Az SZDSZ-ben „nehéz embernek” számított

A szociológust amikor megismerte a szélesebb közönség (parlamenti képviselőnek választották be az utolsó kádári parlamentbe), már jelentős út állt mögötte. Igaz, a megelőző időket leginkább a közeli eszmetársai, a szamizdat aktív fogyasztói és a Szabad Európa Rádió hallgatói ismerhették. Egyéniségén már akkor átütött a született revizionista marxista.

Lelke legmélyén ugyanis az volt, erdélyi úrba oltott Karl Kautsky, aki tiszta forradalomról, a tőke uralmának megdöntéséről álmodik, s mivel az szűkös emberi létünk határain belül megvalósíthatatlan, hogy ne múljon haszontalanul az élet, nekiállunk és reformálunk. Jóléti államokat eszkábálunk. Az SZDSZ-ben „nehéz embernek” számított, ma sem értik, miért „sodródott” megállíthatatlanul a legmélyebb újbaloldalra, a jobbosok szóhasználata szerint bele a komcsiságba:

„Így szokott történni nálunk. A divatos álláspont Magyarországon az, hogy az ember a homlokára üt egy bélyeget, induló álláspontjához ragaszkodik, lassanként belemerevedik. Engem ez nem nagyon érdekel. Köztünk szólva untat. Engem az érdekel, hogy az ember kísérletezik, megpróbálja az igazságot minél jobban megközelíteni.”

TGM-jelenség

Maga a rendszerváltás, amely egybeesett a TGM-jelenség intézményesülésével, mégiscsak fénylő pillanat, bár történelmi epizód volt. Az örök kétkedőben máig mély nyomot hagyott:

„Az az év nagy év volt. Példa arra, hogy a szabadság felé rohanó korszakok milyen intenzitással termelik ki a maguk tehetségeit. Áramlottak a gondolatok, emberek. Rengeteg önfeláldozó, időt és pénzt nem kímélő emberrel lehettél nap nap után együtt. Hónapokig az országot jártam, hoztak-vittek kis Trabantjaikkal, Wartburgjaikkal. Csak szólnom kellett: gyerekek, nem megy arra holnap valaki?, és máris jelentkezett Laci, a vezetéknevét elfelejtettem, de ha látnám, megismerném. És másnap megvárt, saját pénzéből bérelt magának szállodai szobát. Hazahozott, és átadott egy másik Lacinak.”

A politikát, mint életformát nem tartotta sokra

Számára idegen volt ez a terep, inkább kísérletnek és tapasztalatszerzésnek tudható be:

„Tudtam jól, hogy a patkót nem Széchenyi Istvánok, Eötvös Józsefek fogják megtölteni, ám a veszedelmes anomáliák már akkor kezdtek kiütközni. Pedig a későbbi garnitúrákhoz képest az akkori emberek valóságos félistenek voltak.”

Amikor TGM otthagyta a parlamentet, azt gondoltuk, hogy a tudományos karrier vagy filoszság vonzza, de a politikából sehogy sem akart kikopni. Ha itthon volt, többet szerepelt, mint valaha. Ugyanakkor Kelet-Európa tragédiája ’94–96-ra bontakozott ki teljes pompájában. Néhány év alatt kétmillió állás szűnt meg Magyarországon, szétestek a forráshiányos téeszek, kitört a délszláv válság, folyt a vér, feltűntek a Tudjmanok, a Meciarok, a Milosevicsek, az Izetbegovicsok. A liberális korszakának így vonja meg a mérlegét:

„Jót akartunk. Azt hittük, hogy a szabadság mákonya részegítő. Komoly kárpótlás a csökkenő biztonságérzetért. Tévedés volt. Jót akartunk, de tévedtünk.”

A mai helyzet TGM szerint több mint reménytelen

Hogy a rasszizmus, az antimigránspaktum betölti a világot, hogy mindent elural a káosz, hogy elképesztő figurák (Mayek, Trumpok, Kaczynskik, Salvinik) uralják el a világpolitikát, hagyján. Másutt is van rasszizmus, bevándorlási hisztéria:

„De ebből nem mindenhol következik, hogy fölszámolják a bírói függetlenséget, az egyetemi autonómiát, kormányirányítás alá vonják az Akadémiát. Némi fölzúdulást azért keltene, ha néhány hónap alatt bezárná oldalait a The New York Times és a The Washington Post. Magyarországon két olyan újság szűnt meg, amely évtizedek óta a közélet oszlopának számított. Tüsszentés nem hallatszott.”

TGM napjainkban tekintély, ha nem is nálunk

Ez már azért is furcsa, mert a közhittel ellentétben ifjú fejjel objektív okokból sem lehetett volna világpolgár. Mielőtt Erdélyből Magyarországra került, Budapesten még két hetet sem töltött. Ma már jobban otthon van Szlovéniában, Horvátországban, Boszniában, mint Budapesten.

A történetnek azonban még nincs vége. Ráadásul az alapkérdés is megmaradt. A két megélt zsarnoki rend (a kádári és az orbáni) közül melyik a vacakabb:

„A Kádár-rendszer sikeresebb volt a maga sajátos koordinátái között. Fűtött lakás, jobb közlekedés, világítás, emelkedő nívójú oktatás, jobb táplálkozás. Szűkre szabott jólétből és szabadságból mentünk a nagyobb jólét és szabadság felé. Az orbáni irány fordított. Nagyobb jólétből, szabadságból haladunk egy szűkösebb, zártabb társadalom felé. Az az ajtó kifelé nyílott, ez az ajtó befelé csukódik. A felső középosztálynak több a pénze, de ettől nem lett boldogabb.”