Banánköztársaság
Téged keresve (In cerca di te) –
Olaszország. Most nem a dolce vita, Fellini és Leonardo jut eszembe, nem a velencei karnevál tarka képei vibrálnak előttem, hanem az a mérhetetlen fájdalom, amit érzek. Zokogok minden olasz családért ismeretlenül is. Rab László -tőle szokatlan, kissé szentimentális- összefoglalója a 12-es hétről!
Elsuhantunk Bergamo mellett
Tavaly húsvétkor Milánóban jártam a sógorommal, ajándékba kaptuk a jegyet az Inter-Rómára, kocsival mentünk, egy rövid hétvégét töltöttünk az északolasz városban. Elsuhantunk Trieszt és Bergamo mellett a sztrádán, és nagyon sajnáltuk, hogy nincs időnk Bresciára és Veronára. A meccs előtt templomokat jártunk végig „Majlandban”, filozófus sógorom alaposan fölkészült, gondos haditervet készített arra, hogy a röpke hétvégén mit kell feltétlenül megnéznünk. Mire húsvétszombat délutánján kivergődtünk a San Siróba, kilenc vagy tíz templomot jártunk végig, a dóm előtt csak lapjával fértünk el, annyian voltunk. És eltelt vagy két óra, mire a sorszámunkkal bejutottunk.
A meccs 1-1-re végződött, Perisic lőtte az Inter gólját, 65 ezren voltunk, egy kismama a szünetben megszoptatta a kisbabáját, öregek, fiatalok, családok jöttek vegyesen, az itthoni fociban megszokott agressziónak nyoma sem volt, amikor vége lett, úgy jöttünk ki, hogy még a vállunkhoz se értek. Jókat lakmároztunk, és megegyeztünk abban, hogy Olaszország a világ közepe. De egyben sajnáltuk is, hogy ilyen megszámlálhatatlanul sok a felbecsülhetetlen kulturális emléke. Nem lenne rá elég három élet sem, ha az egészet végig szeretnénk járni.
Bolyongok a város peremén
Milánóban a város szélén laktunk, közel a futballpályához, de annyira azért nem közel, hogy ne kellett volna utána bolyongani. Amikor hazajöttem, egy cikkhez egy dal történetének kellett utánanéznem. Ákos Stefi énekelte a hatvanas évek elején, az volt a címe, hogy Bolyongok a város peremén. Miután később Kovács Kati és Szécsi Pál sikerre vitte (legutóbb a Budapest Bár játszotta), arra gyanakodtam, hogy egy korabeli magyar dallal lehet dolgunk. Nem oly nagy sláger ugyan, gondoltam, mint a Szomorú vasárnap, és talán még Kalmár Pál dalainak szintjét sem éri el, de azért ki lehet rá mondani, hogy igen fülbemászó ma is. És tudnunk kell, hogy az 56 utáni magyar emigráció afféle állandóan műsoron lévő dalává küzdötte fel magát Amerikában, Argentínában és jószerével mindenhol, ahol föl lehetett tenni a Magyarországra vonatkozó kérdést: látlak-e még valahol?
Naná, hogy a háború végének talán legnagyobb olasz slágeréről van szó!
A dal zenéjét Gian Carlo Testoni írta 1944-ben, a szöveg Eros Scriollié, az eredeti címe pedig az, hogy In cerca di te (perduto amor). Azaz: Téged keresve (avagy az elveszett szerelem). Az első énekes, aki 78-as fordulatszámú korongra énekelte, Natalino Otto volt. Előadta aztán Gianni Morandi is a hatvanas években, de aki számított az olasz zeneiparban, szintén nem mert elmenni mellette szó nélkül. Az In cerca di te ma is a dzsessz-sztenderdek közé tartozik, a háború végének szomorkás, melankolikus összefoglalása a témája.
A hallgatóság lelke
De hogy került Magyarországra? Ez is érdekes. „…a giccsre fogékony magyar kisember politikai szentimentalizmusa mindig örömmel fordul a kuplék világához, ha titkos többletjelentésre van szüksége – írta Falcsik Mari a dal magyarországi rajtjáról a prae.hu oldalon. ’56 véres magyar őszének utólag felkent slágere eredetileg csak egy volt a számtalan olasz dalocska közül: 1945-ben még az itáliai slágeriparban hódított In Cerca Di Te (Téged keresve) címmel. Furcsa magyarországi karrierje jó bő évtizeddel később kezdődött, miután történetesen épp ’56-ban kapott magyar szöveget – azt sem Magyarországon, hanem a Vajdaságban –, és a Jugoton lemezre vette Gubik Mira előadásában. A remek kis melódia ettől kezdve mind gyakrabban csendült fel Mira, a korabeli celebségnek megfelelően félig csárdáskirálynő, félig slágerénekes díva vidám hangján a Rádió Noviszádban, majd ennek nyomán a Magyar Rádióban, kezdősorában a közös nemzeti tudattalanra ható József Attila-reminiszcenciával. Ez így együtt nyilvánvalóan arra ítéltetett, hogy mint hazai sláger vésődjék be a hallgatóság lelkébe. Később aztán valahogyan belekeveredett a forradalom mitológiájába, amibe körülbelül úgy került bele, mint Pilátus a Krédóba.”
Hogy ki volt Gubik Mira? Híres vajdasági primadonna, 2005-ben halt meg. Az ötvenes évek elején az újvidéki Telepen, a Petőfi Sándor Művelődési Egyesület színjátszó csoportjának tagjaként több operettben fellépett. Énekelt a Mágnás Miskában, a Három a kislányban és a Kidőlt a májusfa című (mára bizonyára elfeledett) népszínműben is. Kincs van a torkában, ő a vajdasági Doris Day, mondogatták róla, és valóban szép hangja volt, a rádió is azonnal szerződtette. Pályafutása nagyjából úgy ért véget, mint itthon Kalmár Pálé vagy a Stefié: nagyhirtelen abbahagyta. Fő érdeme, hogy 1956-ban (!) Németh P. István magyar szövegével elénekelte a Téged keresve magyar változatát, melynek az lett a címe, hogy Bolyongok a város peremén.
A valóság váltott szürreálra
Mindezt a barlang mélyén írom, beszorulva az önkéntes karanténba, amikor már végképp nincs lehetőségem arra, hogy szürreális képet fessek a hadijelentéseket kommunikáló Minielnök országáról. A helyzet lett ugyanis olyannyira szürreális, hogy azon már nincs mit torzítani. A valóság tehát az, a mérhetetlenül sok olasz és spanyol halottal, ami végül bezárja műfaji lehetőségeimet. Idetartoznak azok a hazai esetek is, amelyeknek híre még eljut hozzám (humorosnak szánt szólásmondás a barlangból: Csernobilról legalább nem tudtunk). Ezek közül kettőt emelek ki.
Az egyik a Szegedi Egyetem rektorával kapcsolatos, aki hazajött az ausztriai síelésből, de nem vonult karanténba, noha ő a helyi koronavírus-járvány miatt alakult hülyenevű bizottság első embere. Apró fegyelmezetlenségnek tűnne, ha nem lenne életveszélyes. Ugyanaz a helyzet, mint Pintér Sándor belügyminiszter esetében, aki miután körbehordták a koronavírusos marokkói minisztert az országon, egy héttel korábban távozott (negatív teszttel) a karanténból. És ugyanilyen aggályos (de már csak utólag), hogy március 6-8-a között olimpiai kvalifikációs vívóversenyt rendeztek a Ludovika Arénában (a Nemzetvédelmi Egyetem égisze alatt működik, Pintér államtitkára a vívószövetség elnöke), és onnan három-három dél-koreai meg kínai sportoló érkezett vissza Dél-Koreába és Kínába koronavírussal. Innen vitték volna haza? Ki tudja ezt pontosan megállapítani? És mi van akkor, ha egyszer megtudjuk?
Ugyanez a helyzet Müller Cecília előéletével is. Mit számít, hogy nagyvenyimi körzeti orvos volt a tisztiorvosi szolgálat minista szétverése előtt? Ha tehénpásztor lett volna, akkor is érthetne ahhoz, amit csinál. Most még nincs okom feltételezni, hogy nem ért hozzá, a járványügy a szakmája. Néhány héten belül kiderül, hogy mit tud.
Ugyanez a helyzet a Mini komplett kommunikációs rendszerével is, melyről láttuk, hogy eléggé berozsdásosodott. Egy adott ponton túl majd nem lesz érdekes, hogy az ellenzéki pártok áldásukat adják-e Orbán teljhatalmára. Én azért nem tenném. A járvány ellen nyugodtan lehet(ne) küzdeni teljes felhatalmazás nélkül is (tíz éve azt csinálnak, amit akarnak), ezt arra felhasználni, hogy valamiképpen bevonják az ellenzéket a tragikus fordulat felelősségi körébe: trükk, amit megint a ministák eszeltek ki. Kocsis Máté különben is elkotyogta, ha most nem szavazzák meg, nyolc nap múlva meglesz. A történelemkönyvekbe nem ezek az apróságok fognak bekerülni. Lesz majd egy mondat arról, hogy mi történt 2020 tavaszán. Csak mi csodálkozunk azon, itt, a hírek özönében, hogy még akkor is megy a katonásdi, amikor keményedik a helyzet. Bármi történjék is, jó eséllyel pályázunk rá, hogy rémhírterjesztők lehetünk mindahányan. Nincs új a nap alatt.
Derűs zárókép
Beszámolnék arról az apróságnak nem nevezhető fordulatról is, hogy berobbant a barlangunk előtti kertben a tavasz. Virágzik a kajszi és az aranyvessző, duzzadozik az őszibarack ágain a rügy, rigó szólózik az almafán, súlyos hajtásokkal jelentkezik a málna. A legjobb hír, hogy megfogta kertünkben a jujuba, az oltványt ősszel kaptam egy rokonunktól, Györgyey János szegedi növénybiológustól. A kínai datolyaszilvát, mely abban különbözik a rendes datolyától, hogy szinte nincs benne mag, a garázsunk fölötti viszonylag kutyamentes zónába ültettem, és most metszésnél azt tapasztaltam, hogy él, mint Marci Hevesen. Ha minden jól megy, lesz az unokáimnak egy hatalmas jujubafájuk. Ott hűsölnek majd alatta a lábukat lógázva, nekem pedig talán az a mondat jut, hogy „a tata ültette”. Azért ez valami.
Ez volt a 12-es, jöjjön a következő, a 13-as. Egy kedves ismerősöm szavajárásával, aki most kerületi polgármesterként több tízezer ember nyugalmáért, biztonságáért felel: „Mindenki nyugodjon le a p…csába!”
