Tömegír – Erőközpont

Szörnyű, ha a mindenféle diktátorok és csinovnyikjaik akarják erőből és központból eldönteni, hogy mi az irodalom, a művészet, a kultúra. Csak rosszra vezethet, akár így, akár úgy. A szeretetük éppúgy halálos, mint a gyűlöletük. Írja közösségi oldalán Konok Péter.

A Kultúrharc jelenlegi állásának előképe a történész-közírótól

„Bulgakov nem szerette Sztálint és a rendszerét. Ezt nem is igen rejtette véka alá (és ezért sokan szívesen a véka, vagy rosszabb alá rejtették volna őt magát). Sztálin viszont remek írónak tartotta Bulgakovot. A Turbinék napjait (A fehér gárda című Bulgakov-regényből készült darabot) hétszer nézte meg a színházban, és az volt a véleménye, hogy a regény (és a darab) éppen azért kiváló, mert megmutatja, hogy a szovjethatalom nem aljas, ostoba csőcseléket győzött le.
Aztán 1929-ben a Menekülés című Bulgakov darabot Sztálin szovjetellenesnek minősítette. Mi tagadás, valóban (és jogosan) az volt, de ezt a kritika csak azután merte felemlegetni, hogy Sztálin kiadta az ukázt. Bulgakovot mindenhonnan kirúgták, műveit nem játszották – azt hitték, hogy az ukáz egyben kilövési engedély. Bulgakov végső kétségbeesésében levelet írt Sztálinnak. Legnagyobb meglepetésére 1930. április 18-án éjjel csengett a telefonja. Sztálin hívta. „Elege van belőlünk, ugye?” – kérdezte a megrettent írót, majd segéddramaturgi állást ajánlott neki a moszkvai Művész Színházban.

Úgy gondolta, egy jó író ennyit megérdemel

Persze, azért ne érzékenyüljünk el nagyon Sztálin elvtárs irodalmi ízlésén és szívjóságán. Ez a telefonhívás mindössze négy nappal azután történt, hogy Majakovszkijt – aki másként nem szerette Sztálint, mint Bulgakov – elvtársi segítséggel megöngyilkolták. De Sztálin őt nem tartotta jó költőnek, mert a rímeket szerette, Gyemjan Bednijt, meg a hasonló proletár poszátákat.
A sztálini Szovjetunióban nem volt semmire sem garancia. Az ember akár életben maradhatott úgy is, ha jó író vagy költő volt. Annak dacára is. Voltak jó írók, akik életben maradtak. Sőt akkor is eltűnhetett bárki a gulágon, vagy a terror pincéiben, ha rossz irodalmár volt. És fordítva. Az elhallgatás éppúgy nem jelentett biztos menedéket, mint az alkalmazkodás. Akadtak jó írók, akik rosszakat írtak, és mégis áldozattá váltak (a rossz írók persze nem tudtak jót írni, de az sem lett volna biztosíték semmire). Minden a hatalom kényétől-kegyétől függött, és az egésznek semmi köze nem volt az irodalomhoz, teljesítményhez, viselkedéshez. Más volt a mátrix, más volt a kontextus, a logika.

Szörnyű, ha a mindenféle diktátorok és csinovnyikjaik akarják erőből és központból eldönteni, hogy mi az irodalom, a művészet, a kultúra. Csak rosszra vezethet, akár így, akár úgy. A szeretetük éppúgy halálos, mint a gyűlöletük.
Hiszen éppen ezért diktátorok, éppen ezért csinovnyikok (a lényegük amúgy közös).
Hiszen éppen ettől kultúrán kívüli lények.” Fejeződik be a a bejegyzés.

Hoppá már itthon is vagyunk 2019-ben !

„A jövőben nyugodtan politizáljon, „álljon bele az európai és magyar értékek védelmébe” a Petőfi Irodalmi Múzeum, amelyet nemzeti jelentőségű irodalmi erőközponttá kell fejleszteni – ezt irányozza elő a hvg.hu birtokába került kormányzati előterjesztés. Az Emmi titkos javaslata ösztöndíjat és képzést biztosítana a „magyar érdekeket szem előtt tartó” újságíróknak, a pezsgőbb kulturális élet érdekében előírná a támogatott szerzők kötelező fellépését, és szakítana az „író ír írónak” elitista gyakorlatával. Milliárdokat szánnak arra, hogy az irodalmi múzeum „a magyar mátrix kiemelt és vonzó erőterévé” váljon, az ingatlana pedig az írószövetségek és a kultúra centrális székhelyévé. (hvg.hu)”

Előzmény

G. Fodor seinkampfja a kampfkultur – avagy fegyverbe, Petőfi Irodalmi Múzeum!