Blogbazár
„Tudja aranyoskám, nagyon szégyellem, hogy ide jutottam!”
Színhely: egy vidéki nagyváros valahol Hunniában. Egy olyan mintaváros, amit mutogatni szoktak, hogy itt minden szép, minden jó. Egy város – Álomországból. Egy város, ahol ha a helyi örömsajtóból tájékozódik az egyszerű honpolgár, csak azt hallja, olvassa, magyar tigrisként száguld az itteni gazdaság.
Nem is sajnálja az önkormányzat vezetése a pénzt a médiára,
talán nem tévedek nagyot, ha úgy hiszem, hogy a szociális gondoskodásra kevesebbet költenek a köz pénzéből, mint a helyi, az uralkodó párttól távolinak nem mondható városi televízióra és egyéb – borzasztóan fontos – kiadványokra. Tudjuk jól, hogy ezek nem a mának, hanem a holnapnak készülnek. Majd jövőre – a választások évében – lesz igazán rájuk szükség, hogy megdolgozzák a kétségek között vergődő bizonytalan szavazókat.
Tessék csak abban az időszakban majd a város kukáit megnézni
Lehet, hogy ezért akarja még az iskolai papírgyűjtést is államosítani a hatalom? Hiszen a rengeteg szemétbe dobott kiadványból is jó, kemény magyar forinthoz lehet néhány pártközeli csókosnak jutni. Egyébként Vespasianus császár óta tudjuk:
a pénznek nincs szaga.
Vasárnap délelőtt a város egyik – nagy költőnkről elnevezett – terére vitt az utam. Nem véletlenül jártam arra, tudtam, hogy ételosztás lesz azoknak a kilátástalan helyzetben levő embertársainknak, akik boldogok, ha a hétvége egyik napján, legalább egy tál meleg ételhez jutnak.
Egy bazi nagy városban nem telik arra,
hogy az önkormányzat a hét minden napján ellátást biztosítson a legnehezebb helyzetben tengődő városlakóknak. Az ország telis-tele van a kormányzat hirdetéseivel, óriásplakátjaival. Ha akarja a kedves olvasó, ha nem, mindenütt abba botlik, hogy itt a világvége, a pokol kénköves tüzében égünk el, ha nem állítjuk meg Brüsszelt. (Persze, hogyan lehet egy várost megállítani, ahhoz még egy picinykét gondolkodnia kell a Fidesz – nem éhbérért dolgozó – agytrösztjének. Mivel lehetetlent nem ismernek, mindenre és annak az ellenkezőjére is van megoldásuk, ahogy éppen a világ egyik „hatalmasságának” képében bájolgó főnökük parancsolja.)
A pontos számokat nem ismerem,
egyébként is kizártnak gondolom, hogy az urak a nép egyszerű gyermekei órára kötnék az elvert, valós milliárdokat. A klaviatúrát egyre dühösebben verem, amikor a heti sajtóámítást tartó miniszter cinikus arcára, vagy éppen a propaganda miniszter füllentéseire gondolok. Ezek az urizáló fideszes nagyurak, a többi hasonszőrűvel együtt hülyének nézik az ország többségét. Olyan orcátlanul hazudnak, hogy azt már tanítani is lehetne. Minden rezdülésükön látszik, tisztában vannak azzal, hogy bármit mondhatnak, tehetnek, amíg a korona nélküli uralkodó kegyét élvezik.
Abban biztos vagyok, hogy tízmilliárdokat költenek a hanyatló nyugat ostorozására,
kéjjel és vigyorral öntik közben a cimborák zsebébe a közpénzt, hisz a hasznot is le kell valakiknek fölözni. Hogy mennyi pénz és hogyan kerül visszaosztásra, azt talán egyszer még megtudhatjuk. Ha a hivatalos vagyonnyilatkozataikat nézzük, akkor azt látjuk, hogy – no, kis túlzással – olyan szegények, mint a templom egere, tele vannak adóssággal, és persze tehetősek a szülők is, akik kisegítik „csóró” gyermekeiket. Hiába, családszerető a Fidesz kormány. A „család” pedig komoly kapocs, nagy erő, ezért csak feltétlen hűséggel tartoznak az érintettek a családfőnek.
Nézem a hosszú sort,
látom a megfáradt, megtört embereket, akik többsége talán már büntetésnek is érzi az életet. Tudják, a hivatalosságokra nem számíthatnak, számukra ők egy kötelező, levakarandó nyűg, tán’ még egyszerű élősködőknek is tartják őket. Néhányukkal beszélgetve megtudom, hogy sokan már több órája várják az ételosztás kezdetét. Hét közben még csak hozzájutnak ételhez, de a hétvége és a többnapos ünnepek nagyon hosszúak, hiszen ahogyan egyikük mondja: „Csak akkor jutunk ennivalóhoz, ha vannak olyan jóemberek, akik gondoskodnak rólunk, nyomorultakról is.”
Figyelem az arcokat, a szomorú szemeket, a kérges kezeket
Próbálom kitalálni, hogyan is jutottak ide a térre, az ételre várók közé. Többségük szótlanul néz maga elé, nem beszél senkivel, várja, hogy sorra kerüljön. Pár évvel ezelőtt még „csak” az utcán élők várták a sorukat, de évről-évre többen lettek a kisnyugdíjasok, az élet peremére kerültek, a kisgyermekes családok, a közmunkából tengődők.
„Tudja aranyoskám, nagyon szégyellem, hogy ide jutottam”
– mondja egy hölgy, majd hozzáteszi:
„Félek, hogy a szomszédjaim közül valaki meglát, de örülök, hogy legalább jól lakhatok, most vagyok itt először, áldja meg az Isten magukat”.
Nézem a kopott öltözetű, egykor talán jobb napokat látott nyugdíjasokat
Öreg napjaikra oda jutottak, hogy hó végére elfogy a kevés, összekuporgatott pénzük, idős korukra a társadalom számkivetettjeivé váltak. Egy dolgos élet van mögöttük, most egyik napról, a másikra élnek. Nem tudom, miért jutottak ide, de ahogyan állnak a sorban az ételhordójukkal, benne van a kis életük minden búja, keserve. „Nem ezt érdemeljük, hiszen még tudtunk dolgoztunk”, mondja egy idős úr.
„Mit kezdjek a 62 ezer forintos nyugdíjammal, hó végén, ha elfogynak a gyógyszereim, akkor vagy a recepteket váltom ki, vagy ennivalót veszek. A kettő, együtt nem megy. És akkor még ott a rezsi, bár ahogy lehet a gázzal, a villannyal is takarékoskodom.” –
– panaszkodik egy másik sorban álló.
A melegben a hűvösön várta, hogy sorra kerüljön egy négy gyermekes anyuka is
Közülük a legfiatalabb nyolc hónapos. Sokat nem tudtunk beszélni – hiszen senki sem beszél szívesen a saját nyomorúságáról –, de annyit azért megtudtam, hogy 54 ezer forintos közmunkából próbálnak megélni, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Hétvégét nehezen tudják megoldani, de igyekeznek, hogy a gyermekek legalább egyszer meleg ételhez jussanak. Arra a kérdésre, hogy hogyan képzelik el a család jövőjét, hallgatás volt a válasz.
Sok-sok megválaszolatlan kérdés, a város és a kormány illetékesei azonban közömbösek, érzéketlenek. A napi valóságban is lehet látni, hogy bizony a mai hatalom semmibe sem veszi azokat, akik sokszor emberhez méltatlan körülmények között tengetik napjaikat. Mivel többségük valószínűleg el sem megy szavazni, akkor pedig minek segítsen rajtuk a plebejusnak csúfolt kormány. Aki nem szavaz a Pártra, az dögöljön meg?
Míg ezeket a sorokat pötyögtetem,
azon gondolkodom, hogy miért nincs a szegénynek becsülete, miért lett szomorú valóság, hogy „mindenki annyit ér, amennyije van”? Miért van különbség, ember és ember között, aki teheti miért nem segíti a rászorulókat? Hol maradt az irgalmasság, a magát kereszténynek hazudó fideszes kormány tagjaiból? Az elsíbolt, illetve nemzeti konzultációkra kidobott milliárdokból bőven telne arra, hogy az ország minden településén, a hét minden napján legalább egyszer meleg ételhez jusson minden szociálisan rászoruló magyar ember, ne menjen éhesen hétfőn iskolába, óvodába egyetlen gyermek sem. Egy kicsivel kevesebb jutna a nemzet gázszerelőjének, vagy a miniszterelnök saját lábon álló családjának, viszont sokak számára lehetne egy kis esély, az emberhez méltó életre.
Minden illetékes elvtársnak, akik milliós fizetésükért semmit sem tesznek, csak a feneküket növesztik a kényelmes székeiken, szerényen javaslom, hogy próbálják megfejteni, Teréz anya mondatatait:
„Életünk végén nem annak alapján ítéltetünk meg, hogy hány oklevelet szereztünk, mennyi pénzt kerestünk, vagy mennyi nagy tettet vittünk véghez. Az alapján ítéltetünk meg, hogy éhes voltam és enni adtatok. Ruhátlan voltam és ti betakartatok. Idegen voltam és ti befogadtatok.”
Forrás: civilhetes.net
