Banánköztársaság
Ujhelyi: nem az a baj, ha árad a Tisza, a kérdés, hogy ha levonul az ár, mi marad utána
Még, hogy nincs igény a baloldalra és a baloldali alternatívára: tessék csak megnézni, hogy az Egyesült Királyságban micsoda munkáspárti cunami takarította el a Brexittel nehezített, zsákutcás és idejét volt jobboldali-konzervatív kormányzást. Persze, hogy tudom: évszázados, bejáratott demokrácia, teljesen más gondokkal és kimenetekkel, bukdácsoló és nem szabadságharcoló hatalmasokkal, de példának akkor is tökéletes. Türelem, munka és munka, meg még egy kis munka – na, persze és egy csipet történelmi szerencse hozzá – és meglesz a gyümölcse – olvasható Ujhelyi István ENSZ-nagykövet szokásos vasárnapi nyílt levelében.
A pártpolitikából kiléptem, de
a közélettel egyfajta „politikai szemtanúként” továbbra is aktívan és testközeli élményekből táplálkozva foglalkozom, így immár kellő távolságból, de továbbra is meglévő belső információkkal és tapasztalatokkal figyeltem az összevont választásokat, illetve az annak eredményére adott ellenzéki reakciókat. Leginkább az lepett meg – pedig láttam már sok mindent -, hogy
a jelenlegi ellenzék vezetői úgy tettek, mintha meglepetésként érte volna őket az eredmény. Leginkább a saját, rossz eredményük. Pedig pontosan lehetett tudni, lehetett érezni, hogy a kormánykritikus választói tömeg egy jelentős és aktív része nem kér a jelenlegi pártokból.
Elég csak arra emlékeztetni, hogy míg néhány influenszer, majd később a Magyar Péter-jelenség soha nem látott tömegeket volt képes az utcára vinni, addig az ellenzéki pártok – nem egy esetben közös – megmozdulásain csak lézengtek az emberek.
Látniuk, tudniuk és tanulniuk kellett volna abból, hogy a politika iránt fogékony és az ellenzéki sikertelenségbe belefáradt közönség ráunt az eddigi szereplőkre.
Most nem minősítem ennek megalapozottságát és igazságosságát, csak rögzítem a tényt; amit egykori pártvezető társaim ezek szerint még mindig nem tettek meg. Nem véletlen, hogy miután az akkori szűk pártvezetés gáncsolása miatt sikertelenül próbáltam meg (most is úgy gondolom, hogy még időben) radikális változtatásokon átvezetni korábbi politikai közösségemet, a Magyar Szocialista Pártot, így előbb a pártból, majd – egy időre biztosan – a pártpolitikából is kiléptem.
Mert megértettem, hogy bármit is csinálnék, ugyanúgy a megunt szereplők között tartana számon a mostani választói többség; így a következő években eleget fogok tenni a nemzetközi feladataimnak és csak akkor térek vissza a küzdőtérre, ha szükség lesz rám.
Azt hiszem egykori párttàrsaimnak és harcostársaimnak a közösségeik érdekében szerencsés lenne hasonló következtetésekre jutni.
A választók üzenete egyértelmű volt: “se Feri, se Viktor”; erre szavaztak. És teszem hozzá még egyszer a félremagyarázások és indokolatlan pofozkodások elkerülése érdekében: ezzel nem minősítettem a választók döntését, csak rögzítettem azt. Ez is épp elég erős és irányadó.
Egyáltalán nem öröm a számomra,
hogy abban, amit korábban a társaimnak előbb halkan, higgadtan, majd egyre vehemensebben és elszántabban mondtam, végül igazam lett:
a szegfű elszáradt, a DK kaspójában pedig végleg kimúlt.
A választói magatartásból ráadásul egyértelmű (és ez külön megér egy mély elemzést minden magát még balosnak tartó közösségben), hogy hiteles, erős és újgenerációs baloldali ajánlat nélkül a szociáldemokrata szavazók még egy, a reményt megjeleníteni képes, tulajdonképp teljesen ismeretlen jobbközép erőre is inkább képesek voksolni.
A következő időszak nagy kérdése, hogy lesz-e olyan hiteles és erős, a jelen közéleti elvárásoknak megfelelni képes baloldali közösség, amely képes betölteni ezt az űrt. Fájó lenne, ha ez a tömeg hosszútávon képviselet nélkül maradna.
Abban biztos vagyok, hogy ebben elsősorban a szociáldemokrata oldal sikeres – és az utóbbi időben nem véletlenül egyre inkább civil és nem pártpolitikusi arcot mutató, a süllyedő pártos kötelékeket elhagyó – önkormányzati vezetőire kell támaszkodni. Elhivatott szociáldemokrataként egy ilyen balblokk létrehozásában és felépítésében kész vagyok a megfelelő szereplőknek segíteni, de – az említett megfontolásból, illetve objektív belátásból – vezetni nem tudom és nem is akarom ezt az építkezést. A magam részéről tovább szervezem és erősítem az Esély Közösséget, amely egyfajta politikai inkubátorként egy vállaltan szociáldemokrata szerveződés, de párttá nem kíván alakulni.
Az bizonyos,
hogy csak jóval kötetlenebb, szabadabb, civil attitűdöt megőrizni és mutatni képes mozgalmi forma tud megoldás lenni és csakis türelmes, hosszútávú, lassú és átgondolt építkezés. Itt csak kommunikációs frissítés, új vakolat vagy helyenként kicserélt arcképcsarnok már nem elég; amelyik pártvezető ezt nem látja be, az magának és a közösségének is hazudik. Korábban világossá tettem már ezzel kapcsolatos álláspontomat:
tudomásul kell venni a helyzetet és alkalmazkodni hozzá, vagyis egy ilyen újgenerációs baloldali erőnek rövid távon együtt kell tudni működnie a Tisza Párttal, segítenie kell a NER lebontásában.
Ugyanakkor,
ha az Orbán-rezsim után végre ismét demokratikus és jogállami keretek vannak Magyarországon, akkor ez a balblokk világos és hiteles szociáldemokrata ellenpólusa, politikai versenytársa kell legyen a Tiszának.
Nem az a baj, ha árad a Tisza. A baloldal számára az a kérdés, hogy ha levonul az ár, mi marad utána.
Szerző
