Vásárhelyi Mária a készletfelhalmozás zsigeri okairól
Lehet hogy mi, akik a 60-as 70-es években, a hiány gazdaság idején (bővebben ld. Kornai János: A hiány) szocializálódtunk, jobban ki vagyunk téve a koronavírus fertőzésnek, viszont a készletfelhalmozás terén jelentős előnyünk van a fiatalabb generációkkal szemben.
Én például mind a mai napig komoly készleteket halmozok fel abból,
amit “éppen lehet kapni”, mert ehhez szoktam hozzá fiatalságom idején. Amikor órákig sorban álltam a banánért, narancsért, mandarinért a gyerekeknek, akkor – ha egyszer sorra kerültem – biztos, hogy annyit vettem, hogy a fele megrohadt – mert éppen lehetett kapni. Pedig megdolgoztam érte. Vagy amikor az éppen kapható Elefanten gyerekcipőből egy egész sorozatot próbáltam bespejzolni, de valahogy a gyerekeknek soha nem volt éppen akkora a lába, hogy jó legyen rájuk. Vagy már kicsi volt, vagy még nagy. Aztán fájó szívvel elajándékoztam a készlet felét. És így volt ez mindenféle egzotikus ételekkel is, amelyeket megvettem, aztán elfeledkeztem róluk, és mentek a kukába. A csak Karácsony előtt, aranyvasárnap kapható Lego felhalmozása viszonylag szerencsés vállalkozás volt, mert a Lego nem romlik meg, viszont elég nehezen raktározható úgy, hogy a gyerekek ne találjanak rá.
Szóval én ezt a felhalmozó fogyasztói magatartásom mind a mai napig őrzöm,
és a legritkább esetben veszek valamiből csak egyet, ha “éppen lehet kapni”. Igaz, hogy ma már többnyire mindent bőven lehet kapni, de én következetes ember vagyok, ragaszkodom a szokásaimhoz. Úgyhogy most, amikor a koronavírus közeledtével kitört a felhalmozási láz, én nagyon otthonosan érzem ebben magam. És a gyerekeim is elég nyugodtak, mert tudják, hogy a mamánál a spejzból bármikor, bármi előkerülhet. Aztán még egy.
