Banánköztársaság
Vásárhelyi Mária nem mindennapi múltidézője — Már a ’90-es évek elején sem szenvedett mindenki politikai vakságban
Vásárhelyi Mária: sokan hajtogatják, hogy ők már Orbán Viktor 1989. június 16-án elmondott beszéde közben érezték, hogy egy életveszélyes diktátor jelölt áll az emelvényen, én azonban nem nagyon emlékszem ilyen véleményekre akkoriból. Emlékszem viszont Bill Lomaxra, a mindig kócosan és szakadtan megjelenő „kedves bolond angolra”, akit egyrészt tisztelet övezett, márcsak a könyve miatt is, másrészt azonban jóindulatú legyintgetéssel vették tudomásul vészjósló jövőképét.
A tragikusan igaz jóslat
„Ha hatalomra kerülnek (a Fidesz), az talán egy nemzeti, és nem részérdekeket képviselő kormányt jelentene, és a pártpolitizálás végét. És talán a demokrácia végét is. Az 1990-es parlamenti választásokat követő MDF-SZDSZ paktum már jelezte a választott pártok kormány fölötti hatalmának csökkenését.. Az ezévi (1991), Fidesz által kezdeményezett hatpárti tárgyalások tovább mutatnak ebbe az irányba, mivel így korlátozódik a parlament azon joga, hogy vitassa, bírálja vagy bármi módon ellenőrízze a kormányt. Kétségtelen tehát, hogy egy Fidesz vagy Fidesz vezette kormány tovább menne ebbe az irányba. Ez önmagában még talán nem vezetne a totális diktatúrához. De elvezethet egy olyan rezsimhez, amely fokozatosan hasonlóvá válik majd majd ahhoz a puha diktatúrához, amelyet Magyarország már ismer a múltból. A Horthy-rendszerben is voltak korlátozott szabadsággal rendelkező politikai pártok és volt korlátozott hatalmú parlament, de nem voltak szabad magyar polgárok, akik egyenlő jogokkal vehettek volna részt a politikai folyamatokban. …És a Kádár rendszer sem volt sokkal különb…”
Egy szakadt próféta a félmúltból
(Köszönöm #GehérJózsef!) Ezeket a gondolatokat Bill Lomax szociológia professzor – a Magyarország 1956 c. könyv szerzője – írta 1991(!!!) tavaszán a Beszélőbe.
Sokan hajtogatják, hogy ők már Orbán Viktor 1989. június 16-án elmondott beszéde közben érezték, hogy egy életveszélyes diktátor jelölt áll az emelvényen, én azonban nem nagyon emlékszem ilyen véleményekre akkoriból. Emlékszem viszont Bill Lomaxra, a mindig kócosan és szakadtan megjelenő „kedves bolond angolra”, akit egyrészt tisztelet övezett, márcsak a könyve miatt is, másrészt azonban jóindulatú legyintgetéssel vették tudomásul vészjósló jövőképét.
Túlságosan radikálisnak és feleslegesen aggodalmaskodónak ítélték véleményét a magyar demokrácia helyzetéről és a többség által „reményteljes, a szocializmus által meg nem rontott” fiataloknak látott Fideszről. Harminc év távlatából azonban nem lehet vitatni, hogy Lomax tűpontosan látta jövőt, értette a „pragmatikus és nem ideológikus profik” hatalomra kerülésének veszélyeit. Azon gondolkodom, hogy vajon miért látta ezt a veszélyt ilyen jól Lomax, és miért nem látta a hazai demokratikus politikai elit és az értelmiség nagy része sem. És ebben biztos, hogy túl a rendszerváltás miatti lelkesültségünkön és a történésekben való mély involváltságunkon túl, fontos szerepet játszott, hogy Lomax – rendkívüli éleselméjűsége és elemzőképessége mellett – nemcsak elméletben ismerte, hanem a gyakorlatban is teljes mélységében átlátta a demokrácia működését. Sem nekünk, sem az előttünk járó generációknak nem voltak ilyen tapasztalatai. Nem alakult még ki a veszélyérzetünk, nem ismertük fel a veszélyeket. És nem akartunk kilépni az amúgy is állandóan fenyegetett komfortzónánkból.
Mindez azonban nemcsak a múltra, hanem a jövőre nézve is fontos tanulságokat hordoz a csapdákról, látszatokról, a demokratikus politizálás valódi mélységeiről.
By the way: az interneten szerettem volna utánanézni, hogy mi történt Bill Lomax-szal, de még a a magyar wikipédia sem tesz említést róla. Arról, aki talán a legpontosabban látta előre a magyar demokrácia szomorú jövőjét. Fejetődik be Vásárhelyi Mária, nem mindennapi múltidézése.
(Bill Lomax a Linkedinen )
Forrás: Vásárhelyi Mária közösségi oldala
