Zoltán Gábor: Orbán csak a saját táborának a vezére, a többi magyar elhúzhat!

Óriási értelmezési vita van az úgynevezett liberális értelmiség körében arról, hogy mi is az, ami itt formálódik? Nevezhető-e valamiféle fasizmusnak vagy sem. „Az értelmiség eleve hajlamos arra, hogy ne álljon be a sorba, mindent vitasson, hogy újabb és újabb koncepciókkal álljon elő.”

Nyilván sokkal egyszerűbb lenne megnevezni, hogy mi történik Magyarországon, és az ellen küzdeni. Ahogy a nemzeti oldal csinálja. Ők nagyon jók a megnevezésekben. Őket nem érdekli az, hogy hogyan defi¬niálja magát valaki, elnevezik helyette is. Baloldalinak, bukott baloldalinak, panelprolinak, nyuggernek, libsinek, metélt farkincájúnak, tökéletesen gátlástalanul. És aztán fegyelmezett kórusban zengik ezeket a remek megnevezéseket.

„Utálnám, ha kötelező olvasmány lennék”

– tartja Zoltán Gábor, aki a korszak történetének két legmegrázóbb és legigazabb könyvét írta meg. /Orgia és a Szomszéd/

Az Orgia előtt általában saját élményekből dolgozott, nehezen is tudta elképzelni, hogyan megy az, amikor valaki történelmi forrásokból dolgozik. Ehhez a munkához sem úgy kezdett neki, hogy mindenfélét elolvas, kutat, és abból összeáll, hanem hogy felidézi a saját gyerekkorát, fiatalkorát, és ezt megtámogatja olyan anyagokkal, amiket hozzá lehet olvasni:

„De aztán kiderült, hogy nincs összegyűjtve, nincs minden leírva, amit tudni lehet vagy tudni érdemes arról, mi történt 1944–45 telén a Városmajorban, miket műveltek ott a nyilasok meg a többiek. Egyszer csak azt vettem észre, hogy levéltárakban ülök, forrásokat hajszolok és jegyzetelek. Kezdtek gyűlni az adatok, a történetek, mindegyik azokhoz a házakhoz kapcsolódott, amik között nap mint nap járkáltam..”/……. / „Érdekes, ez most leleplező, az előbb jelen időre váltottam, számomra jelenné vált ez a dolog. Hogy mi történik azokkal az emberekkel, akiket kiemelnek az életük keretei közül, bevisznek egy nyilasházba, megkínoznak, aztán viszik a téglagyárba, deportálják, Dunába lövik.”

Nem egyszerűen megölték…

Az áldozatoknál megváltoztatta a neveket akkor is, ha ez hátrányára vált a szövegnek, mégpedig azért, mert Vas István szavával élve, amit az egyik akkoriban írt versében használt: az ő haláluk szégyenhalál volt:

„Nem egyszerűen megölték, hanem előtte a legváltozatosabb módokon megszégyenítették őket. Ha én felidézem valakinek a borzalmas, szégyenteljes sorsát, és ott van a neve is, akkor tulajdonképpen megismétlem azt a kínzást, amiben egykor része volt. Nem köthetem ezt össze. Az elkövetők viszont szabad akaratukból tették, amit tettek. Dönthettek volna úgy is, hogy ezt nem csinálják. A lehetséges rizikók között az is ott volt, hogy az utókor nem áldó imádság között fogja szent neveiket elmondani, hanem akként, amik voltak. Kínzókként, tolvajokként, gyilkosokként.”

… amit a nemzeti oldal művel, az mérgezés….

Kitért arra, nagyon jelenvalóvá vált a múlt. Feléledt. Az, ami ’44–45-ben történt, és mindaz, ami előkészítette, a ’20-as évektől kezdve, az a rendszerváltás után szépen egyre erősödőn megjelent az életünkben:

„Nagyjából akkoriban kezdtem el olvasni a régi sajtót. Lapokat a ’20-as évekből, a ’30-as, ’40-es évekből. Mellbetaszító a hasonlóság a fogalmakban, a stílusban. Ettől kezdve úgy működött a dolog, mint a kígyóméregnél vagy a veszettség bacilusánál: a méreg és az ellenméreg ugyanaz. Nem állítom, hogy meggyógyultam, viszont életben tartott. Mostanáig. És mivel ismerem a méreg természetét, hiszen ezt adagolom magamnak évek óta, kimondhatom, hogy amit a nemzeti oldal művel, az ugyanaz a mérgezés, amit az ő szellemi elődeik csináltak ezzel az országgal.”

… van egy kis idő, amíg „a kivégzőosztag újratölt”…

Akkor, 2010 környékén látta, hogy tulajdonképpen mindennek vége. De még van egy kis idő, ez a bizonyos gondolatnyi csend, ahogy Kertész Imre megírta, amíg „a kivégzőosztag újratölt”:

„Az, amit Bayer Zsolt mint az uralmon lévő párt és egy egész oldal hiteles képviselője ír és mond, hogy tudniillik elhúzhatunk erről a földről. Ha nem húzunk el magunktól, majd tesznek róla. A regényben nem véletlenül idézem fel azt a megtörtént esetet, amikor Bokor Dénes, az egyik XII. kerületi nyilasvezér, mielőtt elviszik „megúsztatni” a foglyaikat, többségükben zsidókat, de nem csupa zsidót, szóval mielőtt viszik őket kivégezni, letérdepelteti őket, és megcsókoltatja velük a földet, és felszólítja őket, hogy mondják utána: „most elbúcsúzom ettől a földtől, mert ezen a földön nekem semmi keresnivalóm nincs”. A hatalmon levő párt vezetője soha egyetlen szóval nem jelzi, hogy minden magyar állampolgárnak a miniszterelnöke akarna lenni. Ő csak az ő táborának a vezére. És a többi tényleg elhúzhat.”

Az értelmiség eleve hajlamos arra, hogy ne álljon be a sorba

Úgy fogalmazott, a legtöbbünk nem hisz Istenben, nem hisz olyan módon, hogy meglenne a bizonysága. Hogy ilyesmik történnek ugyan, de azért van valami végső nagy rend, ami értelmet ad az egésznek:

„Én is így voltam vele, tudom, hogy az ember létezése rendül meg attól, hogyha ezzel szembesül. Hogy itt téli napokon levetkőztetett embereket kísértek végig a budapesti utcákon, levezették őket a Duna-partra, és ott lelőtték őket, és beleestek a Dunába. Hogy ha ezt így tudjuk, komolyan vesszük, ott vagyunk ezeken a helyszíneken, egyáltalán nem magától értetődő, hogy élünk tovább.”

Forrás

Vásárhelyi Mária: komolyan arról kezdünk el beszélgetni, hogy a Bayer-Bencsik-Huth-Stefka stb. típusú szellemi verőlegények közül ki hányszor bukott meg oroszból, matekból vagy tesiből???