Banánköztársaság
„Nem elég, hogy ateista iskolában tanul a gyerek, de még heti két külön ateizmusra is járatom” – De most nem erről lesz szó
Tegnap valaki bejelölt ismerősnek a Facebookon. Miután megnéztem az oldalát, láttam, hasonlóan gondolkodunk. Elfogadtam a jelölést, ismerősök lettünk. Új barátnőm megköszönte. Azt írtam – mert már egy ideje igazán így is gondolom –, hogy ebben a világban egyre nagyobb szükség van igaz barátokra, s remélem, mi azok leszünk!
Eltűnt barátok
Azt hiszem, ezzel a megjegyzéssel a dolgok közepébe találtam, mert azt a választ kaptam, hogy valójában ő is sokszor csodálkozik, hogy vajon hová lettek az egykori jóbarátok, az éjfélig is eltartó közös „bulik”, dumcsik, kártyapartik…
Igen… nekem is voltak olyan barátaim, akiktől a politika annyira elválasztott, hogy minden kapcsolatunk megszakadt – jegyeztem meg. – Egy olyan országban – tettem hozzá –, ahol kormányprogram a gyűlölet terjesztése, nincs min csodálkozni!
Éppen a napokban írta egy régi kollégám (most ellopom tőle a történetet), hogy találkozott egy sok-sok éve nem látott egykori osztálytársával., aki utánozhatatlan éllel kérdezte meg tőle, hogy a fia egyházi, vagy ateista iskolában tanul. Azt felelte, hogy ateistában, de hetente kétszer még külön ateizmusra is járatja. Azt az arcot… – jegyezte meg kollégám.
Annak idején sokan nem ismertük a „gyűlölet” szót
Úgy gondolom, sokan vagyunk idősek, akik gyermek- és fiatal korukban nem is ismertük azt a szót, hogy „GYŰLÖLET”… A szeretet, az egymáshoz tartozás, a segítőkészség viszont belénk nőtt, nevelődött – és ez a mai napig is létezik – érkezett a válasz.
Sokan ki is nevetnek érte, azt mondják, hülyék vagyunk, maradi a mentalitásunk – feleltem. – Nevessenek csak! Mi legalább ha a tükörbe nézünk, az EMBER-t látjuk. Arany János sorai mutatják a helyes irányt:
„Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben, / Ember lenni mindég, minden körülményben.”
